|
20120724 - Gondolatok MOSTANRA (III. rész)
2012.07.24. 22:37
Az írás II. része elérhető ITT.
Harmati Márta honlapján éppen most olvastam a „véráldozat megszűnéséről” (jelen írás végére idézve)
http://www.foldleanya.eoldal.hu/cikkek/sajat-irasaim/magyarsagom--magsagom/mar-nincs-szukseg-tobb-veraldozatra.html
…pontosabban arról, hogy sokan most oldják ki Magukból ezen (és sok más) régi terhüket/pecsétjüket/mintájukat, most „távolodnak el tőle” (Lélekben és testben is!) mint már SZÜKSÉGTELENNÉ lett ’fájdalmasságtól’.
Ide-idézem Gárdonyi Géza „Magyar sors” című írását, amely ’kopogtatott’, majd a részlet után a már napok óta bennem is „kopogtató” „ujjongást”:
Gárdonyi Géza: Magyar sors
„A fejedelem haldoklott. Az ágyánál ott állt egyetlen fiacskája, a tízéves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége is. S ott állt a három vezér a hét közül: Lél, Bölcs, Botond.
Bizony húsz éve már, hogy Lebediában örök szövetséget ittak a nagy Álmossal egymásnak véréből. Azóta Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint költöztek utána. S ím a fejedelem is készülődik.
Szegen a kard. Ő maga medvebőrös ágyon. Künn a tavasz hideg holdja világol. Benn sárga fáklyák lángja lobog szomorúan. Hárman az ágynál. Egy fáklya a pap kezében, aki a térdelő másik táltos-papnak a könyvére világít.
A csöndességben behallani nagymellű Csepel sírását a folyosóról:
- Ó! Hogy épp az én szigetemen hal meg a fejedelem!
Már hát csak annyiban az övé, hogy ő járta körül elsőben s ő ajánlotta a fejedelemnek, hogy odaépítesse a palotáját. A honmaradó népnek is alkalmas hely háború idején.
Behallani a sírását:
-
Ki tart meg minket, ha ő meghal?
És behallani, hogyan doborognak az érkező lovasok százával, ezrével a Dunán által a hídon.
Csak alig egy hete hogy fekszik a fejedelem. De halálos gyujtovány-hideg döntötte ágyba.
Az orvosok nem merik a családnak megmondani:
-
A hajnali kürtszót alig hallja már a fejedelem!
Ehelyett azt mondják:
-Hozassa el a család az agg Imecset, a főtáltost, a főjóst, a nagy Káma unokáját. Mondja meg az, hogy mi van a csillagokban? Meghagyja-e Isten még a fejedelmet? Vagy hogy eltelt az ideje földi életének?
A fáklya serceg. Asszony sír a haldokló kezén.
Künn a nép, mint a tenger morajlása:
- Árpád! Ne hagyj el bennünket! Árpád apánk!
És a folyosóról behallatszik nagymellű Csepelnek a zokogása:
- Vége a magyarnak!
Mert bizony kuvik szólt a fákon az előbbi éjen a palota mellett. A paripák is különösképpen ijedeztek az istállóban. Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek a halál bontott ágyat.
Rekedt bús hang kérdi a folyosón:
- A földön van-e már?
- Nem – feleli Csepel -, még Imecset várjuk: talán az ő könyörgése megtartja a csillagát.
A fejedelem párnák közt fekszik. Piros selyem cserge mellig betakarja. A fejedelemné nem engedi még, hogy földre tegyék, hogy a Föld-anya keblére hajtsa fejét.
- Nem, hiszen még nincs annyira! És nem is hal meg, nem, nem! Nem engedi Isten, hogy meghaljon!
Árpád nem ügyel már a szavakra, sírásra. Arca viaszszín. Félig lehunyt szeme már a másvilágra réved.
Nyolc lovasszekér ment délután Imecsért Buda alá a szent áldozóhelyre, hogy elhozza a szent patak mellől, szent nyírfák alól, ahol immár tíz éve tanyázik - fehér bőrsátorban, rudakon fehérlő csontlófejek között. Ő maga is mintha a tél királya volna: fehér szakálla a melléig ér, vastag szemöldöke mint a zúzmarás moh.
Karosszéken hozza be két fiatal bonc. Leeresztik a széket a haldokló ágya elé.
- Megmarad-e? – kérdezi minden bús szem.
S a fejedelemné is ott-térdeltében az ő kezét ragadja meg:
- Mondd, hogy megmarad! Megmarad! Megmarad! Vagy a szívem itt mingyárt meghasad!
A jóspap zúzmarás szemöldöke alól vízgyöngy csillan elő s lefut a szakállán.
- Árpád – rebegi. – Árpád!
Ő tartotta valamikor hétnapos korában az áldókő szent tüze, füstje fölé. Ő jósolta meg még Lebedia előtt a fejedelemségét. Ő áldotta meg az etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsőséges kardját. S ő áldozta a nagy hálaünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is megvívták.
Csak Zoltán eljegyzésére nem ment már le Csepelre.
- Százesztendős ember nem ember – mondotta -, csak lézengő halott.
S maradt a sátrában a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére se ember, se asszony nem léphet. Ahol gallyat törni, virágot szakítani, vízből meríteni senkinek nem szabad.
Szép hely: pillangók pihenője. Lábujjhegyen halad át rajta az őz is.
A tor után mondta is a fejedelem:
- Itt legyen majd az én örök nyugvó-sírom a te nyírfáid alatt, ebben a szent csöndben.
Csupa erő volt még Árpád akkoridőn, noha már deres a haja és szakálla. S most: fehér árnyéka csupán önmagának.
-Megmarad-e? – kérdi reszkető szavával a fejedelemné. – Jósolj! Az orvosok jó szóval biztatnak, de a szemük gyászt mond. Jósolj!
Az agg visszahanyatlott a székébe.
-Én jósoljak-e? – mormogta szomorúan maga elé.
És a feje rezgett, mint téli szellőben a fán maradt levél.
- Jósolj életet neki! Hisz még ha ősz is, nincs a vénség végén. Jósolj! Te mindig igazat jósoltál! Most a legigazabbat: életet neki!
Az agg bólogatott:
- Könnyű volt jósolnom: mindnyájan láthattuk nemes szép homlokán Isten urunk jegyét. Akit maga Isten jelöl vezérségre, győzelem van írva annak a kardjára.
S a falon függő fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a kardok gyémántján, rubintján, aranyos bordáin.
A fejedelemné megragadta az agg pap karját:
- Megmarad-e? Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul: megmarad!
Az agg Árpádra nézett:
- Uram, fejedelmem…
Árpád nem is pillantott föl a szólító szóra, feküszik, mint a kő.
- Fejedelmem, Árpád. A te ágyad mellett Attila lelke leng és Álmos atyád lelke és Levente fiad lelke. Te már őket nézed. A te szemed elől oszladozik már a messze-jövendő idők ködtengere is. Húsz év óta harmadik országunk ez. Te vezettél bele fegyverviharok közt, véres lábú lovakon, diadalmas lobogóval. Te Isten szeme-választottja ember, mondd meg nékünk, ha utolsó erejével is ajkadnak: összecsukta-e már szárnyát a szent turul? Megáll-e már valahára ez a vándornemzet? Megmarad-e ez a Tisza-Duna földje örök országunknak, örökös hazánknak?
Még a fejedelemné sírása is elnémul e szóra.
Minden szem a fejedelem viaszszín arcára tapad.
- Megmarad-e örökös hazánknak?
Árpád ajka mozdul. Felel, mint az álmodó, ahogy szól:
- Meg.
Az agg táltos áhítatos arccal tekint a magasba, s boldog lélekzettel rebegi:
- Ó, hála neked, nemzetünk Istene! Életet nevelhet immár minden magyar anya. Eke fénylik. Fegyver rozsdásodik. Nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunk füves szép mezein. Sátoraink körül a békesség virágai nyílnak. Mondd, dicső költöző, messze jövendő időknek tükörébe látó, csak egy szóval is mondd: nyugalmas, boldog élete lesz itt a magyarnak?
S az agg táltos a széken előrehajolva várja a szót a fejedelem ajkán.
Árpád feküszik márványosult arccal. Csak a szeme pillája rezeg még, mint hamvába múló elégett szövetének utolsó szikrája. De ajka nem mozdul.
Az agg táltos szava szinte holtakat ébresztőn könyörög:
- Árpád! Isten választottja! Hacsak egy igét is! A te ajkadon immár a sorsunkat látó Szent Egek szólanak: Mi a sorsunk itt a jövendő folyásán? Mi tarthat meg itt idők végeiglen? Kényszerítelek téged Isten országa szélén, Isten szent nevével, ha hűlő ajakkal is, szólj! Szólj Isten szavával: mi a magyar sorsa itt ezen a Földön?
S még a fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is várakozásra nyíltan bámult a halál fagyába sápadó arcra. Távoli bús kürtszó búgott a Duna túlján által az éjjeli csendben, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel a szellemek karjában másvilágra induló nagy fejedelmet:
- Mi a magyar sorsa a jövendő idők messze végeiglen, mi a magyar sors itt ezen a földön?
Árpád szeme még egyszer megnyílott. Ujja is megmozdult: bágyadtan mutatott a falra. S kékülő ajka alig hallhatóan rebegte:
- A kard.”
És végül az „ujjongás”:
Talán már többen észrevettétek azt a kis képet, amit „magamnak” megrajzoltam/megformáltam az elmúlt napokban. A képnek nyilvánvalóan van „személyes tartalma” a számomra az elmúlt évek során bennem „kristályosodott” minőségekre/fogalmakra/képekre figyelemmel, de mint jelenleg „magyar” létezőnek, van a „magyarságra” vonatkozó összetevője/jelentése is.
A „Korszak-váltásokkor” a MAGOK Szíve az „Előretekintésben” „ráláthat” a MAGBÓL kibomlani indult „Új élet TERMÉSZETÉRE”… nyilvánvalóan nem véletlenül mutatta meg bennem is „MOST” ez a minta magát, és nem véletlenül éreztem erős késztetést a lerajzolására és az írás részeként való továbbadására.
A „szív szerinti (szívből kiinduló/kinövő) teremtés” és a Földanya SZÍVÉVEL való sajátos (Rendes, mégis ’Különleges’) közvetlen kapcsoltság/Egység mellett
a virág (világ)
nekünk jobboldali LEVELE már
ÉLŐ LEVÉL,
vagyis végre NEM KARD!!!
A „magyar sors” tehát „az ÚJ FÖLDÖN” [„ezen a Földön, amin most indulunk”]:
teremtő szívünkkel és értelmünkkel és kezünkkel ismét
ÖLELÜNK és NEVELÜNK/NÖVELÜNK,
ÉPÍTŐEN/SZÉPEN SZERETÜNK.
És „koronánk” már a MAGUNK ÉLŐ VIRÁGA/világa.
OmMÁÁTRé~KJ
Csak érdekességként:
Épp nemrég kerestem meg a 2006-ban megrajzolt „tulipános” képet (hogy ’most’ kéznél legyen…)
A rajzot a „gyógyulásom/ébredésem” kezdetén, a „Júdás” könyvben használtam. „MAG”ságom/MAGSÁGUNK itt még „oda volt kötözve az ÉLET-tengelyhez” (korábbi írásokban szerepel ennek oka és a Földanya általi leoldása), és még „darabokban” vagyunk, néhol némi ’idegenséggel’, itt-ott meg is kötözve („rabságban” vagy a „tartás végett”…) A „nap” és „hold” általi „külső megerősítés” utalhat a családi alap (férfi és nő SzeRves egysége) belső meggyengülésére, ami csak „külső segítők közreműködésével” volt „kiegyensúlyozható” [csak egy pontban érintkezik a jobb és bal tulipán-szirom, a „gyermek/Mag” „van”, de (még vagy már) kissé eltávolodva, a „gyökér” pedig „nem látható, a teremtő „kéz” alig tud megjelenni…]
*****
MAGOKNAK:
EGY
*****
http://www.foldleanya.eoldal.hu/cikkek/sajat-irasaim/magyarsagom--magsagom/mar-nincs-szukseg-tobb-veraldozatra.html
„2012.07.24
Már nincs szükség több véráldozatra
Az egyik barátnőm olyan munkahelyen töltött be vezető pozíciót, ahol a tengeren túli tulajdonos által kinevezett fiatal igazgató olyan mértékben alázta meg az embereket, hogy ebbe a tarthatatlan helyzetbe belebetegedett. Volt itt szabadság korlátozástól kezdve (bezárta az igazgatókat a tárgyalóba mindaddig, míg az akarata szerinti döntést el nem fogadták) a megalázás és egyéb kényszerítő eszközök alkalmazásával bezárólag minden. Barátnőm csak azért nem hagyta ott ezt a helyet, mert képviselve a törvényt, képes volt magára vállalni a cég fennmaradását, több ember munkahelyének megóvását, ám ez az egészsége feláldozása, szó szerint véráldozata által valósult meg.
Aztán ez a külhoni beteg lény valamennyi igazgatóját elküldte, így a barátnőm is kiszabadult ebből az áldatlan, embertelen, kiszolgáltatott helyzetből, ám komoly lelki sérülést szenvedve most gyógyulása, gyógyítása érdekében szinte hibernált állapotban van.
A hét végén egy kötetlen, baráti beszélgetésre gyűltünk össze, s közben mi lányok kicsit külön vonultunk, hogy meghallgassuk lelkünk hangját, s a barátnőnkre néztünk. Mivel mindhárman nagyon erős, s máig mélyen ható székelyföldi gyökerekkel rendelkezünk, így ő beszámolt a Csíksomlyói élményeiről. S épp hogy elkezdte az ősei életéről szóló mondandóját, azonnal érkezett a kép a véráldozatról, amit régmúltból hozott családi mintaként ő is megélt és legutóbb, a munkahelyén is alkalmazott.Peregtek a képek vissza ősidőkig, a vérszerződésig, majd napjainkig, amelyekben MAGként azt a sorsot élte meg, hogy élete, vére áldoztával óvja, menti meg Földanyát, s gyermekeit.
Megkezdve a célirányos tisztítást, mindhárman azonnal éreztük a nyakunkban a kód helyét, s annak útját, kapcsolódását a szívünkhöz. Földanya engedélyével, s útmutatása szerint kioldottuk barátnőnkből (és magunkból is) a véráldozat kódját. A kódot testeinkből eltávolítottuk, a fényben feloldottuk, a terhe alól a szívünket felszabadítottuk, s ezzel a véráldozatot, mint probléma megoldási módot töröltük magunkból, s a MAGokból is. Ezennel mindenféle vérvesztéssel járó áldozati szerep törlése megtörtént, továbbiakban a MAGok által nem alkalmazható.
Mi MAGok, akik egységben vagyunk Földanyával, akár idejétmúlt kódokat oldunk ki, akár új életmintákat teremtünk meg, azokat nekünk a testünkben valamilyen folyamatként, az életünkben valamilyen eseményként meg kell élnünk. Így amikor tisztítunk, hogy a földön valamilyen emberek által alkalmazott, élő minta alól Földanya, s az emberek is megszabaduljanak, ahhoz azt valamelyik MAGnak az emberi testéből kell elengednie, kioldania. Amikor új, élhető mintákat hozunk létre, azokat mind-mind saját életünkben meg kell élnünk, meg kell tapasztalnunk, s ezzel földeljük le, tesszük élhető mintává.
Ebben a forró nyári időszakban Kárpát hazánk tisztulása, emelkedése, az energetikai változások olyan ütemben történnek, hogy szinte alig vagyunk képesek azt megélni, a feladatainkat teljesíteni. Nincs olyan pillanata az életünknek, amikor tudatosan, vagy tudattalanul ne a dolgunkat végeznénk, amikor ne Földanyával összhangban, annak iránymutatása szerint cselekednénk. S amikor Földanya noszogatására felsőbb énünk olyan ritmust diktál, hogy már követni is alig vagyunk képesek, akkor testünket kell kérnünk, hogy mutassa meg nekünk, hogyan tehetjük befogadóbbá. Kérdezzük meg, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy képessé váljon a feladatunk ellátására. Figyeljünk a testünk jelzéseire, kéréseire, mert ép, egészséges, harmóniában lévő testtel vagyunk képesek elvégezni a dolgunkat.
Minden erre felkért MAG dolgozik, energiákat harmonizál, mintákat él meg, bont le. Mi MAGok tisztítva magunkat, s Földanyánkat, egyidejűleg bontjuk le a már megélés alól kivont mintákat, s éljük meg, földeljük le az új, élhető mintákat. Ahogyan tisztul Földanya, s gyermekei, úgy szabadítjuk fel az addig elrejtett tiszta energiákat, s tesszük szabaddá, hatóvá az Árpád ház, a Szent Korona áldott energiáit is. Minden meghatározott rend, ütem szerint akkor, s úgy történik, ahogyan annak eljött az ideje, ahogyan annak meg kell történnie. Minden az Isteni Rendben zajlik.
Talán már mindnyájan érezzük a tisztulás hatását, a terhektől való felszabadulás megkönnyebbülését, a hit, remény éledését, a tiszta erkölcs, a becsület, az emberi értékek felszínre jutását. A barátnőm fogalmazta meg, hogy bárhova megyünk, már a szívünkkel felismerjük, hogy ki a MAG, s mivel szívkapcsolatban vagyunk egymással, ismeretlenül is köszöntjük egymást, s egymásra mosolygunk. Ébredezünk, éledezünk, s a szívünkön keresztül egymáshoz, Földanyához, s Szent Koronánkhoz kapcsolódunk.
Örömmel élve életünket tegyük hát mindünk a dolgunkat tiszta szívvel, szeretettel.”
(Harmati Márta)
*****
20120705 - Gondolatok a családról:
Egy „MAG”-Létező soha nem „kísérletezik” másokkal vagy másokon. 
Ha valamilyen „egyensúlytalanság” megoldásában szükséges/fontos lehet egy MAG-Létező vagy akár egy MAG-Közösség együttműködése/közreműködése, akkor ebben a MAG-Létezőben vagy a MAG-Közösségben „magában” jelenik meg az a helyzet, amely Rendezést igényel, és amelyre neki-magának meg kell találnia a „YO” Minőségének megfelelő (minden érintett számára valós Rendező megoldást nyújtó)(minden érintett síkot átHató) ’gyógyírt’/eszközöket.] (További jellemzők a megjelölt korábbi írásban)
OmMÁÁTRé~KJ
www.omah.extra.hu
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
'
