„Édesanyám (a hetedik lány a nyolcból) nagy vágya volt, hogy nyugdíjas éveiben megírja gyermekkora történetét. Egyrészt emléket akart állítani szüleinek, másrészt úgy érezte, hogy nevelésükben sok a máig is követendő példa, pedig gyermekkora óta sokat változott a világ. Idézem:

„A jó értelemben vett kispolgárságról még nem készült film. Volt az arisztokráciáról, volt a parasztságról, a proletárságról, de erről a meglehetősen széles rétegről legfeljebb gúnyosan, megvetően emlékeztek meg. Az én családom tipikus kispolgári, iparos család volt, viszont nem tipikus abban, hogy a szüleim 8 lánygyereket neveltek. Talán mások érdeklődésére is számot tarthat a történetük.”

Sajnos ő már nem tudta útjára indítani ezt az „emlékfolyamot”. 65 éves korában, 1997-ben, mellrákban meghalt. Rá gondolva teszem meg én. (B. Enikő)

…

Molnár Irén Éva:

A TŰZ

Megéreztem a veszedelmet. Már napokkal a szörnyű éjszaka előtt rettegésben éltem. Nem szóltam senkinek. Kinevettek volna testvéreim:

„Nézzétek csak, a kis béka megint hülyéskedik!”

Állati ösztön sugallta érzésemmel magamra hagyatva, az imához menekültem. Úgy gondoltam, a Jézuska – ha szépen kérem – nem fogja megengedni, hogy bekövetkezzen az a szörnyűség. Siettem minden este elsőnek megmosakodni az egyetlen lavórban, hogy aztán pici szobánkban térdelve mondjam el az összes imát, amit nyolc éves koromig megtanítottak velem. Talán tíz imát is tudtam már ekkor, azokat mormoltam halkan, dideregve a szeptemberi hűvös estéken, és rettegtem, hogy testvéreim lelepleznek, rám nyitnak és kinevetnek szenteskedésemért, engem, akit elevenségem és csintalanságom miatt legtöbbször csak ördögfiókaként emlegettek. Miatyánk… Hiszek egy istenben… Üdvözlégy Mária… mondtam, mondtam az imákat egymás után, mert úgy éreztem, csak akkor teljesíti a Jézuska az imák végére hagyott utolsó, könyörgő mondatomat:

„Édes Jézuskám, én ezután jó leszek, csak ne engedd, hogy tűz legyen!”

Imám végeztével megnyugodva, csendben bújtam a paplan alá, és jóságomnak bizonyságául a közös ágynak csak egyharmadát foglaltam el, kikerülvén a testvéremmel minden este zajló heves vitát, ami az ágy felezővonalának meghatározása körül folyt.

A négy lány közül elsőnek ébredtem fel, és rémülettől tágra nyílt szemekkel néztem a lángoktól vörös éjszakába. Álom ez vagy valóság?!

„Anci, Kati, nézzétek! Tűz van” – tört ki belőlem a kiáltás.

Testvéreim egyszerre ugrottak fel, s a lángoló álmot valósággá tette, hogy ők is érzékelik a borzalmas látványt. Pattogás, ropogás, gerendák zuhanása, disznósivítás, kutyaugatás hallatszott, de mindezt túlszárnyalta egy kétségbeesett segélykérő hang, apuka hangja:

„Emberek segítsetek! Tűz van, ég a ház! Emberek tűz van, segítseteeek!”

Apuka előszobánk lépcsőjén állt, hálóingére nadrágot, lábára cipőt kapott, két karját az égnek emelve teljes erejéből kiabált. Majd elhallgatott, egy szempillantással újból felmérte a helyzetet, és berohant a szobába.

„Bözsi, elsők a gyerekek! Azonnal ki az ágyból, a kapu felé már nem lehet kimenni, a Szigetiék nádfedeles háza lángokban áll! A mi kapunk is ég! A nagyobbak másszanak ki az utcára néző ablakon, a kicsiket adogasd ki nekem, nehogy összetörjék magukat, hisz a rémülettől mozdulni is alig tudnak. Aztán a disznót hajtsd ki az ólból, s az udvar másik végén vigyázz rá! Mit eszünk a télen, ha az benn ég?”

A nagyobbak kimásztak az ablakon, én Ancival és Csibivel vártam, hogy anyuka feltegyen az ablakpárkányra, s apuka – aki már az ablakon át az utcára ugrott – elvegyen és biztonságba helyezzen bennünket. De apuka most az odasereglett szomszédokkal vitatkozott. Olyan volt ez a vita, mint egy villámlás, szempillantásig tartott, de sorsdöntő volt.

„Molnár Úr, ne csak a gyerekeit mentse, hanem a bútorait is. Hagyja még a gyerekeket, legalább segítenek kiadogatni az apróbb darabokat. Nem olyan kicsik már azok. Gyorsan mindent kipakolunk, hisz a ház már úgyis oda lesz, nézze, a lángok már elérik a tető alatti gerendákat. Semmijük sem marad, se házuk, se bútoruk, az se lesz, amivel betakarózzanak. Hallgasson ránk!” – mondták a szomszédok.

Apuka hallgatott… aztán felordított:

„Nem! Elsők a gyerekek és a két öreg a szomszédból! Ti a két öreget mentsétek ki, én a gyerekeimet! Egy szaladjon a tűzoltókért, s azután közösen oltunk! Emberek, meg kell menteni a házunkat is, hol lakom tizedmagammal a télen? A bútorokhoz senki ne nyúljon, hozzatok vödröket!”

A többit már csak gondolta, miközben hármónkat vitt erős karjain egy távolabbi házba. Nem is vitt, valósággal repített bennünket. Arcáról folyt a veríték, s a mondatok foszlányokban hagyták el lihegő ajkait:

„Nem bútor kell, hanem fedél! Kilenc méter széles utcában minden ház leégne, ha a bútort…, száraz az ősz, a szél is fúj… mire a tűzoltók kiérnek…? Ne féljetek, ne reszkessetek már, meglátjátok minden rendbe jön. Bízzatok bennem. Egy-két óra múlva már saját ágyatokban fogtok aludni. Láttátok, a szomszédok is mind segítettek. Na, nyugodjatok már meg!” – mondta még egyszer remegő ajkaink láttán.

Bevitt és lerakott a szomszédok ágyára. A nagyobbak már éppen indulni akartak vissza a házunkba, de apuka visszaparancsolta őket:

„Itt maradtok, vigyáztok a kicsikre! Senki ki ne merjen mozdulni, megértettétek?!”

Aztán indult kifelé, majd egy pillanatra visszarohant, mint aki valami fontosat elfelejtett. Csak a szája mozgásán láttuk, hogy számol. Végezetül annyit mondott:

„Nyolc, jól van, mind itt vagytok. Bízzatok bennem, nemsokára értetek jövök!”

Klári, a legnagyobb, bólintott. Mi némán néztük az ajtót, mely becsukódott utána.

„Mi lesz vele, mi lesz anyukával?”- jajdult fel néhány perc múlva Anci.

Kérdésére senki sem válaszolt. A szobában, kopott hálóingeinkben, dideregve bújtunk össze. Csibi – a legkisebb – hangosan zokogott, a nagyobbak vigasztalták, aztán ők is sírtak. Én némán, megmeredve ültem, mint egy eszelős. Ha szóltak hozzám, ajkaim mozogtak, de hang nem jött ki a számon. Azt hitték a be-beszaladó szomszédasszonyok is, hogy megbolondultam.

„Hát bekövetkezett, hát bekövetkezett!” – mondogattam magamban gépiesen, miközben érzékszerveimmel környezetem minden rezzenését felfogtam. Jobban hallottam és láttam, mint bármikor életemben. Hallottam, amint az asszonyok mesélték nagyobb testvéreimnek:

„A kapu teljesen leégett, de a tető alatt már mindjárt eloltják a tüzet. Még szerencse, hogy van kút az udvarotokban. Mindenki segít az oltásban, de hogy apukátok hogy dolgozik! Mint egy megszállott, mintha nem is ember, hanem gép lenne, a legveszélyesebb helyeken mindig ő van, ő irányítja az egész munkát. Csuda egy ember! Anyukátok behajtotta a disznót az előszobába, mert az udvaron nem akart megmaradni, félt a tűztől, már egész meleg volt a teste, az ólja félig leégett. Szigeti nénit elvitték a mentők, megégett a lába.” Az utolsóként beszaladó szomszéd néni mondta: „Megérkeztek a tűzoltók!”

Megérkeztek a tűzoltók, de már csak pislákoló tüzet és füstölgő romokat találtak. Apuka az otthonát védő ember fanatikus elszántságával és a szomszédok segítségével csodát művelt, tűzet és szelet győzött le azon az éjszakán.

Hajnali három körül jött értünk. Arca kormos, inge, nadrágja rongyos és véres volt. Rongyos ingét letépte magáról, megtörölte vele arcát, mellét. Lábai remegtek, karjában rángatóztak az izmok. Odajött hozzánk, és így szólt.

„Gyertek, hazamegyünk, lefekszetek az ágyatokba, reggel iskola.”

Ágyunkba vitt és azt mondta:

„Mondtam ugye, hogy bízzatok bennem.”

Mindnyájan hálásan csókoltuk meg nedves homlokát, majd csendesen feküdtünk a füstszagú szobában. Én kicsire zsugorodtam és a falhoz simultam. A fal még forró volt. Rémülten húzódtam hátrább. Ancit majd lelöktem az ágyról.

„Mi bajod, még ilyenkor is van kedved hülyéskedni? Örülj, hogy élsz!” – mondta Anci idegesen.

Én pedig csak arra gondoltam: csoda, csoda történt! A lángokból közeledett felém apuka magas alakja, a testem körül éreztem erős karjának szorítását.”

Szerintem egy "ima", amely segített megmenteni a Világot:

Michael Jackson: EARTH SONG (a dal meghallgatásához klikk IDE)

A dalhoz kapcsolódó rövid írás-részlet (ITT)

Néhány összegyűjtött szép IMA elérhető ITT