Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve

(Eredeti megjelenés: 1942-ben; reprint kiadás 1989 -  307- 319 oldalak:)

Az ősmithoszok, mint a nagy Napciklus kifejezői

            Minden művelődéskör ősi mithoszában a leggyökeresebb kozmikus tények jutnak kifejezésre, a még pre-logikusnak, vagy legalább részben pre-logikusnak nevezhető szemlélet meglátja a nagy kozmikus folyamatok összefüggéseit a földi, emberi történésekkel s ezeket mithikus, jelképes, „rejteki” módon mondja el. Ez egyúttal a költészet eredete is, mert ez első költők mindig váteszek, bölcsek, látnokok. Amikor a költő már nem az egyetemességben, nem a kozmikus folyamatok keretében látja az emberi dolgokat, akkor elérkezik a szó szorosan vett értelmében vett „szépirodalom” kora, s az ilyen irodalomban az ősi, gyökeres kapcsolatok már csak félig öntudatlanul, mintegy a háttérben jelennek meg. Az első nagy szellemi eszmélést a mithosz hordozza, s ebben minden jelképes, a szimbólumok általános és egyetemes tényekbe kapcsolódnak. Ez az oka, hogy a mithoszok az egész világon hasonló alapelemeket tartalmaznak. Voltaképpen minden mithosz csupán egyetlen témával foglalkozik, s ez a téma nem egyéb, mint – a Nagy Napciklus jelképiségében rejlő kozmikus történés, a földi életre vonatkoztatva. A mithosz középpontja mindig a hérosz, a hős pedig mintegy magának a Napnak a megtestesítője. A történés egymásra következő fázisai sorra megegyeznek a precessziós Napciklus állomásaival, elsősorban és legkiemelkedőbb módon a négy sarkallatos ponttal, az Oroszlán, Bika, Vízöntő és Skorpió szimbólikus jelentéstartalmával. Ez annyira általánosan helytálló a mithoszokra nézve, s annyira mélyen gyökerezik az egyetemes szemléletű ősköltészetben, hogy ugyanaz az egyetlen „örök téma” aztán a népmesékben is folyton megismétlődik, mi több, a már „irodalminak” nevezhető korszak alkotásaiban is akaratlanul, legalább a sorok közt újra és újra kifejezésre jut. Az úgynevezett „örök könyvek” mindegyikében kisebb-nagyobb mértékben ez a sajátosság lép elénk, s talán épen ez teszi az ilyen műveket időtállókká, hogy sem a divat, sem a közfelfogás változásai nem ártanak meg nekik.

            De maradjunk az igazi, eredeti mithoszoknál, amelyekben a Napciklus eszmevilága legnyilvánvalóbban jelentkezik. Minden nép ősmithoszában ugyanazok az elemek szerepelnek, a különbség csupán a látásmódban és a kifejezés jellegzetességeiben mutatkozik. Minden mithosz hőse Nap-hős, szoláris hérosz, aki magát a Napot személyesíti meg. Olykor ugyan találunk a mithoszok között Hold-vonatkozásokat is, s tény, hogy az egyetemes Napmithosz mellett a legtöbb művelődésben a Holdmithosznak is szerep jut, de a Holdmithosz rendszerint csak kísérője, kiegészítője a Napmithosznak, hiszen minden művelődés felismerte a Hold természetében a Naptól való függést, amely alárendeli a központi, legnyilvánítóbb hatású égitestnek.

            Így például a legrégibb, teljes egészükben fennmaradt mithoszok, a hindu Mahábhárata és Rámájana, szintén tartalmaznak Holdmithosz-elemeket, de a központi hős és a központi történés bennük is – főleg a Rámájanában – a Nappal áll kapcsolatban. Napmithosz Heraklész regéje, a bibliabeli Sámson története, az Aranygyapjú mondája stb. mindegyikben végigkísérhetjük a Nagy Napciklus egyes fázisait, ezek félreérthetetlenül felismerhetőek bennük. Heraklész tizenkét munkája nem egyéb, mint a precessziós Nap diadalmas útja a tizenkét állatövi szakaszon keresztül; Sámson lobogó haja a napsugarak glóriáját fejezi ki; mindketten a nő révén buknak el, veszítik el erejüket: a precessziós Nap a Bika vénuszi, nőies szakaszában merül a sötétségbe, hanyatlik a mélybe. Jázon az egykor élő valóságnak, az arany- (Nap) fényű Kosnak már csak holt emlékét, a gyapját hozza el, s ő is elbukik a Bika-Vénusz (Medea) hatása alatt.

            Vegyük szemügyre a nálunk is meglehetősen ismert eposzok egyik legjelentősebbikét, a germán Siegfried-Sigurd regét. Ebben pontról pontra, állomásról-állomásra kísérhetjük a Napciklus fázisait, még pedig nem az évi Nappálya, hanem a precessziós Nap útjának sorrendjében, vagyis visszafelé az állatövi szakaszok során, mint a mithoszokban általában. De ne a „Niebelung-ének” történését vegyük alapul; ez az eredeti germán regének késői, keresztény korban létrejött változat, s az ősi elemek jórésze már hiányzik belőle, vagy megváltoztatáson esett át. A rege eredeti formáját a skandináv Edda-dalok őrizték meg, s Wagner, aki maga is misztikus volt, ennek alapján írta meg zenedrámáinak mélyértelmű szövegét. Wagner teljesen tisztában volt a rege jelképes jelentésével, s ezt tudatosan hangsúlyozza is művében! Kövessük a regét végig ebben a tolmácsolásban.

            A germán Napmithosz fázisait a 22. ábrán könnyen végigkísérhetjük, ez az ábrázolás általában illusztrálja a mithoszok történéseinek örökön ismétlődő körét. Tudjuk, hogy a precessziós Nap a dicsőség teljességéből, az Oroszlán égi házából kezdi jelképes vándorlását. A Nap a mithoszban mindig a központi hős, a hérosz. Sigurd-Siegfried is égi eredetű. Apja, Siegmund, Wotannak, az égi királynak, az uralkodó istenségnek a fia. A ciklus még a Siegmund-regében indul. Siegmund az istenség fia, a Nap-hős. De a ciklus magával hozza, hogy a Nap elhagyja égi dicsőségének házát, és elinduljon a kalandos, bizonytalan úton, amely kérlelhetetlenül a Bika, a bukás felé vezet. Wotan, miután elhagyta az égi házát, fiával együtt kalandozik, elrejtve eredeti mivoltát, mint ahogy a Nap is elveszti erejének teljes és töretlen kifejezését a Rákban. Az Ikrek jelentése is felmerül: Wotannak földi nőtől – erre a Rák utal – két gyermeke van, egy ikerpár: Siegmund és Sieglinde. Az istenség kénytelen magukra hagyni sorsukra bízni őket, annál inkább, mert azért hozta létre fiát, hogy ez a szabad, korlátozásokat nem ismerő Nap-hős elvégezze azt a feladatot, a megváltás művét, amelyet ő maga, a Törvénnyel megkötött istenség nem vállalhat. Siegmund elszakad Sieglindétől, s ez az utóbbi a Bika vénuszi tartalmának kifejezőjévé válik. Az anyaság, a testiség rabságába süllyed itt, a Bika értelme szerint, s a Bika utolsó – de a precessziós úton első – harmadában (dekanátusában) uralkodó Szaturnusz gátló, merev, sötét uralma alatt senyved. Ezt Hunding testesíti meg. A Nap-hérosz, Sigmund, elkerülhetetlenül a Bika hatása alá kerül, belép Hundig házába, s ott rátalál a Bika-Vénuszra, Sieglindére. A nőiség vonzása, a testi szerelem, a szaporodás földies parancsa megejti és a Nap-hős, a kozmikus törvényeknek megfelelően elbukik, elhanyatlik a Bikában. Sötétségbe merül, a sötétség küszöbének szaturnuszi őre, Hundig elejti. A Siegmund-ciklus itt végetér, de a Napmithosznak még csak az első sarkalatos pontjáig jutottunk. A Nap folytatja útját, de most már Siegfried a megtestesítője. A Nap sötétségbe merült a Bikában, most a Bika-Vénusz méhében rejtezik: Siegfried, a jövendő Nap kifejezője, Sieglindétől születik meg, de mint ahogy a precessziós Nap a következő fázisokban a sötét félív homályában bujdosik, Siegfriednek is rejteznie kell. Mime, a törpe neveli az ifjút, a sötétség honában, az erdő mélyén. Siegfried, az ifjú, itt a Vízöntőbe jutott precessziós Nap. A Vízöntő nemcsak a sötét félív mélypontján van, Mime barlangját fejezve ki, hanem maga Mime is szaturnuszi elemet képvisel: a Vízöntő ura a Szaturnusz, s Mime maga kovács, a kemény, merev anyag megmunkálója, ami szintén szaturnuszi elem. De a Nap és megtestesítője, Siegfried nem maradhat az ismeretlenség homályában és Mime szaturnuszi rabságában: átéli ennek a fázisnak egész jelentéstartalmát, maga is elsajátítja a kovácsmesterséget, sőt megteszi azt, amihez Mimének nincsen hatalma: újrakovácsolja apjának isteni eredetű kardját, amelyet Wotan maga tört szét. Mit jelent ez a motívum? A ragyogó kard nem egyéb, mint a napsugár, a Naperő jelképe. Amikor a Nap-hős a Bikában elhanyatlott, erejét is el kellett vesztenie. De amikor az új Nap-hérosz, Siegfried, a Vízöntő mélypontján az emelkedő félív útjára fordul, akkor a Nap lassan kiemelkedik a sötétség börtönéből és visszanyeri erejének egy részét; ezt fejezi ki az újrakovácsolt, visszaszerzett kard. Siegfried valóban kilép a Vízöntő szaturnuszi börtönéből, még pedig egészen vízöntői lendülettel: fellázad Mime ellen, sőt meg is öli ezt, hogy ne állhassa útját az emelkedésben. A precessziós Nap tovább halad, a Skorpió felé igyekszik, ahol valóban kiemelkedhetik majd a homályból, és kibontakozó ragyogással törhet a magasságba. Siegfried is ezt az utat követi, de hogy a Skorpió sarkalatos fordulópontján újra születhessen és naphősi mivoltában kiléphessen a dicsőség fényébe, előbb meg kell küzdenie a sötét félív végén őrködő erővel, amelyet a Skorpió alantasabb jelképe, a kígyó fejez ki. A sárkány ez, a mithoszok elmaradhatatlan eleme. Siegfried, a Nap, visszanyert Nap-erejével, győzhetetlen kardjával legyűri, megöli a sárkányt; ezzel végleg fölébe kerekedik a sötétség hatalmának és mint a Nap, kiléphet az ég világos felének dicső ragyogásába, mintegy újraszületve a homályban való hosszas veszteglés után. A mithoszban hiányozni látszik a Skorpió másik jelképe, a sas, amely az új életre születést, a magasba szárnyalást fejezi ki. De a madár eleme megvan: Siegfried, miután legyőzte a sárkánykígyót, megérti a madár szavát, s ez további útja és feladata felé irányítja: el kell érnie a Szűzet, Brünhildét, aki magányosan, titokzatos álomba zárkózva – akárcsak a másik ősi mesealak, Csipkerózsika – várja az ébresztő Nap-hős érkezését. Azonban Siegfriednek, mielőtt elérhetné a Szűzet, át kell hatolnia a Mérleg szakaszán. Láttuk föntebb, hogy a Mérleg jelképes értelme a ciklusban a Törvény elvével kapcsolatos. Wotan áll útjába, sorompóként fektetve keresztül előtte gerelyét, amelyre a világon uralkodó isteni Törvény rúnái állnak bevésve. Siegfried azonban azért Nap-hős, hogy a Nap kötetlen, szabad erejét testesítse meg; nem riadhat vissza még a szentesített törvény parancsától sem, hiszen magában hordozza a legfelsőbb kozmikus törvény erejét: Siegfried kettévágja kardjával – Naperejének jelképével – a Törvény gerelyét, amely szabad útján korlátozza. Most már tovább haladhat és eléri a Szűzet, Brünhildét. A Szűz rejtekhelyét tűz övezi, s ennek a tűznek nincsen nyilvánvaló egyezése a Napciklus idetartozó fázisával. Ez a tűz még a Skorpió marsi elemére utal, s az alantas vágyat fejezi ki, amely magában a Nap-hősben, Siegfriedben lobog. Ezt is le kell győznie, mielőtt érdemessé válna a Szűzre, a tiszta gondolatra, az istenség eszméjének hordozójára. Siegfried áttör a lobogó lángokon, legyőzi önmagát, a benne égő tüzet, s eléri a Szűzet, aki érintésére életre kél. A Nap-hős beteljesítette feladatát, s miután elnyerte a Szűzet, eléri dicsőségének teljességét, felemelkedik az Oroszlán diadalmas házába.

            De a ciklusnak az a természete, hogy ennél a látszólagos betetőződésnél sem állhasson meg. Siegfriednek, a Nap-hősnek tovább kell mennie: elhagyja Brünhildét és elindul a kalandos vándorúton, mint egykor apja, az előző Nap-hős, Siegmund. Wagner ezt a fázist is tudatosan jeleníti meg: Siegfried a holdfényes Rajnán halad pályájának újabb állomása felé: a Rák útja ez, hiszen a Rák jelentéstartalma a vízzel kapcsolódik, s a Hold uralkodik benne. Így jut el végül az Ikrekhez: Gunther király és testvére, Krimhild-Gutrun palotájához. De Krimhild-Gutrun voltaképpen már a Bikában van otthon; ő jeleníti meg a vénuszi hatást, amely a Nap-héroszra örökké végzetes, mert amidőn belemerül a testiségbe, a Bika sötétségébe, el kell buknia. Ez kérlelhetetlen törvény a mithoszban; s a Napciklus értelme szerint, látjuk, nem is lehet másképp. Krimhild-Gutrun, a Bika-Vénusz, akarva-nemakarva, kénytelen Siegfried bukásának okozójává lenni, Siegfried, a Nap elhagyta égi fényességének otthonát és belemerült a sötétségbe. A Bika végén, amelyet az alászálló precessziós Nap elsőnek érint, ismét ott leselkedik – az egész szakaszban uralkodó Vénusz-Gutrun mellett – a harmadik dekanátus ura, a Szaturnusz sötét, gátló, gáncsotvető ereje, amelyet ezúttal Hagen testesít meg. A Szaturnusz a Nap örök ellenfele és ellenlábasa. Gutrun-Krimhild, a Bika-Vénusz, akaratlanul előkészíti Siegfried halálát, elárulja sebezhető pontját a leselkedő Hagennek, hiszen a Nap-hős, amikor vénuszi hatásának ölelő karjaiba merül, egészen a hatalmába jutott.

            S itt meg kell említenünk, hogy a Nagy Napciklus misztériumában a Tejútnak is megvan a maga szimbolikája, amint nagyjából a Bika és a Skorpió sarkalatos pontjait összekötve átnyúlik az égbolton. Már alakzatánál fogva is rendesen mint fa vagy folyóvíz jelenik meg a mithoszokban. A hinduk a Tejutat az „égi Gangesznek”, tehát folyónak tartják. A Siegfried-regében mindkét jelképes megjelenésében szerepel: a Bikában elhanyatló Nap, Nap-hérosz, fák közt, erdőben éri el a végét. Hagen akkor döfi le, amikor egy patak, tehát folyóvíz partján lehajol – elhanyatlik – hogy vizet igyék. A Nap alámerült, elbukott a Bikában. Itt végetér a mithosz köre. Wagner azonban – egészen az ősi germán hitrege szellemében és a Napciklus értelmében – utal Siegfried halálának megváltásszerű jellegére is: a Nap-hős mintegy feláldozza magát, hogy az istenek megszabadulhassanak a rájuk nehezedő végzettől és megtisztulhassanak az Istenek Alkonyában.

            (…) Ugyanígy minden igaz ősmithoszban felismerhetjük ugyanezt az örök ciklust, a kozmikus folyamat költői mását, amelyet a nagy látnokok szavakba, formákba öntöttek. Valóban csak egyetlenegy örök költői téma van a világon…

            Ugyanezek az elemek lépnek elénk az ősi eredetű mesékben is. Hófehérke története ugyanezeken a fázisokon halad végig, ugyanazokkal a jelképekkel… Hófehérke az égi eredetű napsugár, a tiszta lélek, ellenfele, üldözője pedig a Bika-Vénusz testies, sötét hatalma, amelyet a királynő személyesít meg; a lélek azonban csak látszólag bukhat el. Hófehérke maga is a sötétbe merült Napot fejezi ki, s vándorlásában szintén eljut a Vízöntő mélypontjára, ahol szaturnuszi erők megtestesítői, a törpék között kell rejteznie. Hiába üldözi a gonosz és kérlelhetetlen ellenség, meg kell találnia örök párját, a lélek urát, Istent; kiemelkedik a homályból, s a herceg – az égi vőlegény – felvezeti a mennyei hazába. Disney határozottan ezt a gondolatot fejezte ki: a film végén a herceg nem földi kastélyba viszi Hófehérkét, hanem égi várába, mely napsugaras glóriában magasan a föld felett ragyog… (…)

A magyar regevilág és a Nagy Napciklus

            Néhány évvel ezelőtt, amikor a mithoszoknak az asztrális folyamatokkal való összefüggéseivel foglalkoztam, felötlött bennem a gondolat: vajjon kimutatható-e az ősmagyar mithoszelemek egyezése is a nagy Napciklus jelképeivel? Sorra vettem az ismert magyar mithoszelemeket és azt találtam, hogy ezek minden részletükben pontosan födik a mithoszokra vonatkozó fentebbi megállapítást: a nagy Napciklust fejezik ki, ugyanúgy, mint minden más ősi hitrege.

            Az, hogy a mithoszok asztrális, kozmikus folyamatokat fejeznek ki a maguk jelképes nyelvén, nem azt a következtetést vonja maga után, hogy akkor a mithoszok merő „légbőlkapott” mesék. Ellenkezőleg, a kozmikus folyamatokkal való egyezés épen arra utal, hogy az ősi regék tényeket tartalmaznak. A mithikus szimbólumok mögött valóságok rejtőznek. „Haj regö rejtöm…” – énekelték a régi igricek, mert misztériumokat, rejtett értelmű, jelképes mondákat vezettek be ezekkel a szavakkal. Dalaikat „rejteki régi regéknek” is nevezték. E szavak mélyebb tartalma nem holmi kitalált, s a valóságokkal egyáltalán nem kapcsolatos elbeszélésekre vonatkozik, hanem arra, hogy a rege régi, öreg dolgokat, messze múltból eredő tényeket mond el, mégpedig „rejteki”, vagyis miszthikus, jelképes módon.

            A magyarság elődeinek hitvilágában kétségtelenül szintén megvolt az asztrális mithoszok minden eleme. Sajnos, a régi magyar világkép mithologikus emlékei, a „rejteki régi regék” szinte nyomtalanul elvesztek. Az első keresztény térítők nagy buzgalommal irtották a régi magyar hit minden hagyományát. Ebben főleg az idegen hittérítők játszottak fontos szerepet. Jól tudták ezek, hogy egy nép faji istene valójában nem egyéb, mint az illető nép lelkében, vérében, idegszálaiban élő faji gondolat misztikus, mágikus ereje, ez pedig a mithoszokban lakozik. A X-XI. század formai vallásosságának vakbuzgó harcosai már nem értették meg azt, amit a Kereszt régebbi, első hirdetői világosan láttak és tudtak: hogy a különböző fajok és népek Napmithoszai mögött ugyanaz a kozmikus valóság rejtezik. Ezért vehették át aránylag könnyűszerrel a keleti, hellén-római és germán hitvilág jelképeit, a keresztény kultusz értelmezésével ruházva fel ezeket. De ami a kereszténység korai kialakulásában végbement, az nálunk nem következhetett be. A magyar hitvilág ősi jelképei csak egészen csekély mértékben, vagy egyáltalán nem olvadhattak a keresztény világképbe, mint ahogy pl a germán Jul-ünnep napmithoszi jelképei egybeforrhattak a keresztény Karácsony misztikus jelentéseivel.

            Az a néhány regetöredék, amely mégis fennmaradt az utókor számára, feltétlen bizonyossággal rámutat a Napmithosz szerepére az ősmagyarok hitvilágában. S ebből arra következtethetünk, hogy a teljes magyar mithológiában a Napmithosznak központi, teljesértelmű kifejezése is megvolt. Hiszen a Nammithosznak föntebb ismertetett elemei mind, kivétel nélkül, anélkül, hogy erőszakolnók, még a fennmaradt regetöredékekre is alkalmazhatók. Csak éppen a teljes mithoszkör zárt egysége hiányzik, mint ahogyan pl. a Sigurd-Siegfried mondában elejétől végig követhető. A rokonnépek mithoszainak hasonló vagy egyező elemeivel ugyan nagyrészt kiegészíthetnők a magyar mondatöredékeket, de nem szándékozunk a feltevések területére csapni. Ezért megelégszünk a rendelkezésünkre álló, magyar feljegyzésekből ismert regetöredékekkel, hogy rámutassunk a bennük világosan felismerhető Napmithosz-elemekre.

            Hunor és Magyar a regehagyomány szerint Ménrót (Nemrót) fiai. Ez tudvalevően azonos Nimróddal, aki „nagy vadász vala az Úr előtt”. Ismert tény, hogy az Orion csillagképet a megfelelő művelődéskörök területén másképpen Nimródnak nevezték. Az Ikrek csillagképe az ősmagyar mithológiában nyilván Hunort és Magyart jelentette. Nem vitás, hogy a magyar mithikus szemlélet a regés hősöket kapcsolatba hozta a csillagképekkel, a csillagos égbolttal: elég, ha a Hadak Útjára vagy Csaba Nyilára utalunk.

            Vegyük ismét figyelmesen szemügyre a nagy Napciklus rajzát. A Nimród-Orion csillagképe a Bika szakaszában áll, vagyis az égbolt látszólagos körforgásában az Ikrek csillagképe előtt jár. Nimród tehát az Ikrek elődje: az Ikrek pedig Nimród követői, utódai, fiai.

            Ha a rege minden részletét, előzetes elemeit ismernők, még könnyebb lenne a mithikus egyezéseket kimutatni. De kövessük csupán az egészen nyilvánvaló egyezésekben a mithosz útját.

            A Csodaszarvas – maga a Nap. A mithoszban nyilván a nemzetség, a faj alászálló, hanyatló dicsőségét is jelképezte, hiszen a rege – az Ikrek és az Orion-Nimród helyzetének megfelelően – az alászálló félívre mutat. A vadászó Hunor és Magyar elől tovafut, tovatűnik a Csodaszarvas: a precessziós Nap az Ikrek szakaszából a Bika felé siet. Láttuk, hogy a Tejút csaknem minden ősi Napmithoszban szerepel, s legtöbbször mint víz vagy fa jelenik meg jelképesen. A Csodaszarvas-regében a két jelkép együttesen jelenik meg, s így a szimbólikus egyezést még jobban hangsúlyozza. A Csodaszarvas ingoványos, tehát vizes erdőségbe veszi útját; a Nap az Ikrek előtt áthatol a Tejúton a Bika felé vezető útjában – ott aztán eltűnik Hunor és Magyar elől: a Nap alámerült a sötétségbe, elrejtezett. A Nap-Csodaszarvasnak a Bika-ponton el kellett tűnnie, alá kellett merülnie, hogy az ismeretlen, „rejteki” sötétségben sejtelmesen vezesse követőinek útját. Hunor és Magyar – az Ikrek – a tovatűnő Nap-Csodaszarvas helyett csupán a Bika csillagképét érik el. (Az Ikrek csillagképe határos, összeér a Bikával.) A Bika Vénusz-hatását a Csodaszarvas-regében az erdőben táncoló, csábos, kívánatos leányok testesítik meg. Az Ikrek és a velük járó vadászok (a Nimród-népe: Nimród a Bika szakaszában) egybekelnek a Bika-Vénusz leányaival. Tudjuk, hogy az asztrológia a Bika hatásával hozza összefüggésbe az énekhangot és a kifejező művészeteket is: a leányok énekelnek és táncolnak, amikor Hunor és Magyar rájuk akadnak.

            Látjuk, hogy minden erőltetés, kiagyalt ráfogás nélkül végigmehettünk a Csodaszarvas-rege fennmaradt elemeinek Napmithosz-kapcsolatain, egészen odáig, hogy Hunor és Magyar, azaz Nimród népe az ingoványos erdőn túl talált nőkkel egybekelvén, elszaporodott, számban és erőben gyarapodott. A Bika után következő szakasz, a Kos, marsi jellegű, mégpedig a durvább, kezdetlegesebb marciális férfiasságot fejezi ki, s ezzel itt a hún-magyar nép kezdeti állapotára utal. A jelképek egyben megmagyarázzák azt a rege-elemet is, hogy miért nem találhatnak vissza eredeti hazájukba Hunor és Magyar, miután a Csodaszarvas kivezette őket onnan. A nagy Napciklusban csak előre, a precessziós Nap útjának irányában halad a rege, nincsen visszatérés!

            A rege megszűnik, megszakad, az említett ponton. De feltételezhető, hogy az összefüggés megvolt az egész magyar – vagy hún-magyar – mithoszkörrel, s a Napmithosz további ciklusrészei is bizonyára megvoltak.

            Más, fennmaradt mondatöredékeinkben azonban megtalálhatjuk a mithosz felemelkedő ívére, a Nap dicsőséges felszállására vonatkozó elemeket is. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ezek az elemek a honfoglalást jóval megelőző időkben még más, régebbi, ősi héroszokra vonatkoztak és a magyarok ezeket a mondaelemeket csak később vitték át újabb hőseikre. Az Attila-rege még a germán mondában megjelenő formájában is tagadhatatlanul magán viseli a Napmithosz jellegét. Példa erre – hogy legalább egy elemre utaljunk – Attila halála: a Nap lehanyatlása, bukása, sötétségbe merülése a Bika-Vénusszal való érintkezés pontján, a Krimhilddel töltött nászéjszakán.

            Az Álmos születéséről szóló rege – mely bizonyára egy sokkal régebbi regének Álmosra való alkalmazása – nyilvánvaló módon csatlakozik a Napmithosz ciklusához.

            Hunor és Magyar leszármazottjai földies, anyagi értelemben ugyan megsokasodtak és marsi, férfias erőben is gyarapodtak (Bika-Kos), de dicsőségük napja mégis a sötétségbe (a ciklus éjszakájába) merült. Ám éppen a Napmithosz kör-jellege hozza magával a jövendő felemelkedés bizonyosságát is. Lássuk hát, milyen kapcsolatban áll a dicsőség és emelkedés felé vezető Álmos születése a Napmithosszal.

            Álmos anyja álmában sast (turult, karvalyt) lát a magasba szárnyalni s a táltosok ebből megjövendölik, hogy a szíve alatt hordott magzat nagy hős lesz és dicsőségre fogja vezetni népét. Álmos anyjának neve Emese; ebben a névben már az eddigi kutatás is a mai Emse szó régies alakját látta. Különösnek tetszhetik, hogy a rege dicső asszonya – az anyasertés nevét viseli! De legott más színben látjuk a dolgot, ha tudomásul vesszük, hogy a kínai-mongol Állatövben a Bikának megfelelő jegyet és csillagképet nem bika, hanem a sertés jelképezi. A sertés, szaporaságával, testi gyarapodásra való hajlamával, földhöz, sárhoz húzódó természetével a kínai-mongol világképben éppúgy kifejezőjévé vált a már ismételten említett asztrológiai jellegnek, mint a déli kultúrkörökben a Bika. Ez az egyezés még más irányban is értékes eredményekkel biztató művelőséstörténeti kutatás alapjául szolgálhat, mert arra enged következtetni, hogy a magyarság elődei csillagismeretük egy részét, valószínűleg annak régebbi elemeit, Kína (Mongolország) felől kapták.

            Az újabb rege kiindulása egybevág a Csodaszarvas-rege befejezésével. Emese vagy Emse, láttuk, a Bika-Vénuszt jelképezi. Amikor nyugaton a Bika csillagképe alámerül (az anya mindig feláldozza, alárendeli magát a megszületendő sarjadéknak), keleten felemelkedik a Skorpió. Ismételten is rámutattunk, hogy amikor a precessziós ciklus felemelkedő Napja a Skorpióban felszáll a sötét, éjszakai félívből, akkor a Skorpió jelképe már a sas. A sas, a turul, a magyarság jelképes madara. Emese álmában is ez a madár hirdette a megszületendő gyermek dicsőségét, felemelkedését. Itt Álmos a Nap, a faj dicsőségének, diadalmas szellemének hordozója. A Nap, amidőn a Bikában sötétségbe merült, mintegy igéretes magvává, csírájává vált az eljövendő újjászületésnek. Az ég sötét, alsó fele a rejtezés jelképe: az anyaméh, amelyből – a Sas-Skorpióban – kiszáll és felívelő pályáján a dicsőség magassága felé emelkedik a Nap. Az anyaméh (a sötét félív) mélyén rejtezett az Ifjú, a Vízöntő ősi jelképe, s ez jelenti azt a pontot, ahol az odáig hanyatló Nap ismét emelkedőre fordul. A Sas-Skorpió, a Koshoz hasonlóan, szintén marsi jellegű, de ellentétben a kossal – a magasabb-rendű, önfeláldozó, nagy célokra tekintő harcos jelképe.

            Napmithosz-jellegű Álmos halálának hagyománya is. Álmost, aki valóban a felemelkedés felé vezette népét, az új haza határán megölik, feláldozzák. Kultikus, szakrális áldozat ez, mely egyúttal a Napmithosz alászálló fázisához kapcsolódik. Álmosnak, a felemelkedés után immár alászálló Napnak el kell tűnnie, homályba kell merülnie, hogy az új Nap ismét megszülethessék és beragyogja a győzelem, a dicsőség útját. Árpád, az újjászületett Nap, valóban a dicsőség kulmináló pontjára, fejedelmi rangra emelkedik. A pajzson való felemelés is Napmithoszi jelkép; a kerek, csillogó pajzs – a napkorong – Árpáddal, a Napot megtestesítő hőssel fölemeltetik, fölmagasztaltatik, a fejedelmi méltóságot jelképezve, mint amikor a Nap felszáll az Oroszlán uralkodói házába.

            Felvehetjük még az ötletet, vajjon nem eredhet-e a régi magyarok kultikus lóáldozata is a Napmithosz asztrális összefüggéseiből? A Nyilas jelképe a mediterrán kultuszokban is kapcsolatos a lóval (nyilazó Kentaurusz), a kínai-mongol zodiákus pedig egyenesen ló képében ábrázolja a Nyilast. Az emelkedő íven fölfelé szálló Napnak, mielőtt a Skorpió-Sas pontját, vagyis újjászületésének helyét elérné, előbb a Nyilas csillagképén kell áthaladnia. Képletesen úgy lehet ezt értelmezni, hogy a Napnak mintegy le kell küzdenie, maga alá kell gyűrnie a Nyilast, a lovat. A ló feláldozása tehát mithikus értelemben könnyen jelenthette a megszülető dicsőség küszöbét, hajnalát, azt az elkerülhetetlen fázist, amelynek meg kell előznie, a diadal napkeltét. Ez lehetett az oka, hogy a magyarok minden fontos, döntő vállalkozásuk előtt bemutatták a lóáldozatot, ezzel képletesen előkészítve, biztosítva a sikert, a diadalt, a nép Napjának jelképes felemelkedését. Az ősi kultuszok minden cselekményének „rejteki” értelme volt! A Nyilasnak különben is kiemelkedő szerep jutott a magyarság kultuszában, hiszen tudjuk, hogy a Nyilas a húnság és magyarság eredetével kapcsolatos Ikrek polárisan kiegészítő csillagképe, s a magyarságot az asztrológiai hagyomány is valóban a Nyilas alá osztotta be.

            Mindebből arra következtethetünk, hogy a táltosok, az „igazlátók” éppoly mély, kozmikus ismereteken alapuló bölcsességgel rendelkeztek, mint bármely régi műveltségű nép papjai, váteszei és csillagtudósai, s ez újabb adalék annak bizonyításához, hogy a magyarság ősei nem lehettek kezdetleges barbárok, mint aminőnek a nyugati krónikások szerették őket feltüntetni!”

*****

(Forrás: Csillagrend)