2007. július 23., hétfő
A repülő szőnyeg – Hívás V.
Hétvégén „Vendégségben” jártam Királyréten. Gyerekkoromban egyszer egy pár napot töltöttem itt táborban, azóta egyszer jártam itt néhány hónapja.
Szombaton tehát Királyrétnek vettem az irányt ebben a tikkasztó melegben, és amint beérkeztem Királyrétre, leállított egy ifjú ember, aki közölte, hogy fizetni kell azért, hogy ott használom az utat, mert az az erdészeté.
Néhány héttel korábban nem állítottak le, valamint az egy nappal korábban érkezettek is azt mondták, hogy nem találkoztak a fiatalemberrel, aki egyébként egy kft nevében kiállított nyugta ellenében 400, illetve 600 Ft-ot szed azért, hogy például a pár száz méterrel arrébb álló magánpanzióhoz eljussunk.
Megmondom őszintén, én nem fizettem. Mélyen felháborított az, hogy a szüleink és nagyszüleink, de akár a saját magunk által befizetett pénzünkből épített magyar utakon mi, akik hivatalos papírjaink szerint (sőt – a szívünk szerint is!) még magyar állampolgárok vagyunk, saját hazánkban ne járhassunk-kelhessünk szabadon.
Kifizetjük a benzinben és minden másban az adókat, amit ki tudja ki és mire használ – megszoktuk, és legtöbbször elfogadjuk azt is, hogy a „parkolásért” sok helyen fizetni kell, vagyis fizetnünk kell annak a használatáért, ami a MI pénzünkből hozatott létre.
Néhány hónapja szintén mély megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy Budapest belvárosában vannak olyan (még egy részük nincs sorompóval lezárva) utcák, ahová csak a „kiválasztottak”, a „behajtási engedéllyel rendelkezők” hajthatnak be. Ritkán járok erre, és a térképen kerestem a megadott utcát, ahol a megbeszélt találkozó volt – és ahogy mentem az utcákon, ekkor találkoztam ezzel a ténnyel, hogy Budapest belvárosában IS vannak csak „kiválasztottak” által használható területei hazánknak.
Itt nem arról van szó, hogy egy „befektető” megvesz egy telket-területet, és ott épít egy építményt parkolóházzal a pincében, ahová ha valaki be akar menni, akkor fizessen, hanem itt a háborúk után épített, magyar munkával magyar pénzből létrehozott közutakról van szó.
Hogyan is szól a Yotengrit jóslata?
(Ami már mögöttünk van:)
„A döglött sárkány kutyáit
a koronázatlan Cár veszi pórázra.
A szűkszavú Tárnokmestert tuszkolják élre.
Saját táborából ütnek pártot ellene,
mert a Koronázatlan Cár úgy akarja.
Paprikajancsiból csinál vezért.”
(Nagyjából már a jelenünk:)
„A nemzet tűri – nem látja meg rajta
a rángató madzagokat.
A csellel hatalomra segített Paprikajancsi
pofátlanul önkényeskedik, buzerálja a népet.
Nyegle és buta.
A Kiskanász malmára hajtja a vizet.
Jobb ellenfél nincs. A nép tűri őket.
Nemes lovag-ősök fehér liliomán
tipródik a nemzet.
A csősz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos.
A különb nem viszi sokra, mert irigylik.
Ki-ki rántja lefelé a másikat – az országot együtt.
Lenézett népek mögött kullog a magyar!
A nemzet talpa alatt röpülő szőnyeggé válik a föld!”
Őszintén megmondom, hogy amikor a Király rétjén megállítottak, akkor ez a mondat jutott eszembe. Tudjuk persze, hogy ezt a drága szőnyeget, ami számunkra a Szülő Hazánk – már jó ideje igyekeznek kihúzni a lábunk alól. Tudjuk – és tűrjük. Tűrjük?
Nézzük csak, hogyan is szól tovább e jóslat?
„Még hatvan-hetven!
A rátarti úr napszámért kunyerál.
Már mindent elkótyavetyéltek.
Csak alantas szolgálatok maradnak,
égbekiáltó árulások.
Lesznek, kik alattomos ellenséggel
fújnak egy követ.
Bevezetik a hét tevét,
hogy az innen köpködhessen lángot –
a bikát nyergelő asszonyra.
Ebből belviszály is támad, meg külső viszály is.
A Kost Áldozó
két fia tovább marakodik.
A tevék magyar hajcsárai
Manó bőrét húzzák Krisztus képére,
hogy megtévesszék a népet,
és aranyra válthassák a félhold csillogását.
Ők a Kost Áldozó, tevét nyergelő
fiát segítik,
más magyarok meg a másikat.
Kettészakad a nemzet,
lángra lobban az Ország.
A lángot vér oltja.
Magyar magyart gyilkol,
de a bika hátáról is ide lőnek
a hét teve miatt.
A nép fele elpusztul.
A szomszédok megmozdulnak,
de ugrásra kész a zenélő sivatagok tigrise is.
A megszeppent maradék
UKKÓ-t híjja, a BOLDOGASSZONY-t.
A haragosok megbocsátanak egymásnak,
az irigy örül más szerencséjének,
a rátarti nem rázza a rongyot,
a közönyös siet segíteni.
Ekkor a MAGYAROK ISTENE őrül állítja
a zenélő sivatagok tigrisét,
és böcsületes alkuval
visszakerül, ami visszajár.
Új kor veszi kezdetét minden égtáj felé,
YOTENGRIT, az ŐS-TENGEREK ISTENE nevében.
A JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYE győzedelmeskedik.
A táltosok közös gondolattal kérdezték: ’Így van ez megírva – nem lehetne-e másképp?’
A SZELLEM erre ezt felelé:’Minden jövendölés ókumálás, a múltat meg a jelent összekötő vonás folytatásán, a jövő felé. Megírva semmi sincsen, mert minden megváltoztatható – ha nem fordultok el ISTENETEK-től és megszívelitek az ősök intelmeit.’
Vajon muszáj nekünk ilyen pusztítás (pusztulás) után eljutni a Jó Szomszédság Törvényének győzedelmeskedéséhez? Muszáj a saját véreink, gyermekeink elpusztulását megvárni ahhoz, hogy eggyé váljon SAJÁT ÉRDEKEI ÉS ÉRTÉKEI szerint nemzetünk? Nem juthatnánk el békésen, összefogás útján az ÖnMaGunk felismeréséhez?
Ne engedjük, hogy kihúzzák talpunk alól a Szülő Földünket azok, akiknek valóban nem ér többet, mint egy repülő szőnyeg. (A szőnyegeket valóban utoljára szokták kivinni a már üres házakból – bontás, vagy pedig felújítás előtt!!!) Lépjünk fel HATÁROZOTTAN, de ne erőszakosan a tudomásunkra jutott visszásságok és igazságtalanságok ellen – hisz Már Vagyunk Elegen. Ha nem hagyjuk, hogy kiforgassanak bennünket ÖnMaGunkból, akkor átírhatjuk a Jóslatot. Hányan figyelmeztetnek erre bennünket, hányan mondják és éneklik – például a NOX:
AJÁNLOM AZ OLDALT
'
