2007. május 8., kedd

Én, a Mindenható Teremtő EgyIsten Szólítom népemet – IX. fejezet

            Isteni OmMáát Ré Éneden át Én, Mi, a Mindenható Teremtő EgyIsten Szólítom népemet, és szólítom-hívom Közös Termésre és Teremtésre.

            Isteni Énjeitek tehát nagyon sokféle úton és módon igyekeznek elérni a szíveiteken és lelkeiteken át a lényetek (vagyis azt, hogy megnyissátok szíveiteket a Fény és Szeretet, Rend Erőinek), és ennek egyik, ma egy kissé felerősödött változatáról mesélek. Mesélek, mert természetesen mindenkinél mások az Erők és Lehetőségek, de talán segít majd jobban észrevenni, és jobban értelmezni is ezeket a jeleket.

            Az, amiről elmúlt napjaitokban oly sokat beszéltünk és tanítottunk, vagyis az, hogy figyeljétek a belső és külső jeleiteket, az talán még fontosabb lesz az elkövetkező napokban, és nagyon fontos az is, hogy ezek értelmezésénél már ne csak a „tanultakat”, hanem a Belső és Felső vezetéseitek üzeneteit és jeleit is igyekezzetek figyelembe venni.

            Mindez persze megint egy példabeszéd lesz, de példabeszédjeink jobban megmaradnak kapaszkodóként bennetek, és könnyebb is visszautalni reájuk, ahogyan ezt utólag tettük a Sehol-sincsi, vagy korábbi más meséink esetében.

            Bevezetésként ismételjünk egy keveset: Térbe és Időbe kéréseitek és engedélyeitek, valamint Felajánlásaitok és Imáitok hatására lép be minden Isteni Terv. Kéréseitek azok a „bevonó”, „húzó” energiák, amik nélkül Térbe és Időbe, vagyis a Ti-teremtette Valóságotokba Isteni Erők nem térhetnek be, hisz a Végső Fokon Túl Ti Teremtitek és Ti formáljátok (tetteitekkel és Teremtéseitekkel) az Itteni valóságot.

            Isteni Énjeitek igyekeznek Titeket elvezetni örömeiteken és fájdalmaitokon által Feladataitokhoz, és nagyon fontos „választás” minden (őszinte!) öröm-, vagy fájdalom-reakciótok, mert Isteni Énjeitek – még ha nem is mondjátok ki – ezeken által értesülnek Hajlamaitokról és „rólatok”.

            Isteni Énjeitek a fájdalmakat és örömeket kiváltó érzéseken és gondolatokon át „kommunikálnak” mindaddig veletek, amíg „ki nem építitek”, és össze nem építitek utatok.

            Sajnos ma még nagyon kevesen, a Föld népességéhez képest viszonylag kevesen vannak azok, akik Tudatosan élnék és keresnék kapcsolataikat az Égi, Isteni Énjeikkel. Egyik legfőbb akadályozója ennek a kapcsolat-létrejöttnek az, hogy az emberek többsége nem is sejti, nem is tudja, hogy van Egy Felső, Isteni Énje, hisz nagyon jól tudjátok, hogy még a „Lélek” is tabu, és sokan nem „hisznek” benne. Elfelejtette a „modern, civilizált” emberek többsége, hogy a testüket a Természet Erői, míg Lényüket (emberi és lelki, és szellemi szinten is egyaránt) a „Teremtő” Teremtette, és ma mindenféle elméteket gyártanak az „élet” kialakulására és keletkezésére, csak éppen azt felejtik el, hogy az „élet” nem keletkezik, hanem „VAN”. Formája, amit vizsgálhatnak, az változik, és változni, „keletkezni” fog ezután is, de Maga az Élet, a forma mögötti Tartalom az se nem keletkezik és se nem változik, mert Egy-Szer-űen Van.

            Isteni Énjeitek, Akik e Forma mögötti „Tartalom” számotokra elérhető és megélhető Egységei és Részei, már hosszú ideje figyelik földi formáikat, vagyis a Ti fejlődéseteket, és számtalan utat és módot dolgoztak ki Lényeik felébresztésére és elérésére.

            És most kezdjünk bele e mai mesébe, minek a címe: Viziváros.

            Szóval a „víz”, a Fel-Szín alá megyünk, és igyekszünk minél többet Fel-Szín-re hozni Belőletek.

            A Vízi Városban, mely a Víz alatt és a Föld alatt található, egy különös ember-faj él, akik évmilliókkal ezelőtt rejtőztek el a Víz és a Föld, vagyis a „folyékony” és „szilárd” rétegek alá. Elrejtőzésük célja egy „kís-érlet” volt, csak elfeledkeztek erről, és évszázadokon és évezredeken át a mélyben maradtak, miközben fönti társaik a Földről régen eltávoztak.

            A Víz Városban igen Egy-Szerű volt az élet. A Városban volt egy időszak, amikor csakis nők és gyermekek éltek. Számtalan férfi is tartozott korábban e közösséghez, de e férfiak rend-re eltünedeztek és megjelentek, egy-szóval valahol máshol élnek.

            A nők és gyermekek többször megpróbálták elhagyni a Vízi és Föld alatti várost, de kísérleteik sorra kudarcot vallottak, és a várost körbevevő védelmen túl még soha nem jutottak – és ezért is volt talány, hogy a férfiak ebből a városból ki hogyan jutottak.

            A férfiak a városon kívül egy „erdőben”, és igen zord körülmények között éltek, és nagyon szerettek volna visszajutni a városba, azonban ezt csak a gondolataik segítségével tehették meg. Egyszer elindultak, hogy elhagyják a várost, és valahogyan (ők maguk sem tudták hogyan) áttörték a védelmet, és ezt követően vissza a városba már (fizikai formájukban) nem térhettek.

            A nők és gyermekeik tehát a városban, míg a férfiak a városon kívül, egy erdő-szerű térben és időben éltek. A nők is kutatták a „gondolatban”, vagyis megfoghatatlan anyagban néha megjelenő férfiakhoz vezető utat, és a férfiak is keresték visszaútjukat.

            Történt egy napon, hogy az egyik kicsiny gyermek „beszédbe” elegyedett egy gondolatban megjelenő férfivel, és a férfi elpanaszolta a kicsi gyermeknek, hogy nagyon keserű az életük, és nagyon szeretnék, hogyha visszatérhetnének, mert egy alkalommal véletlenül feltörték a „burkot” és kijutottak, majd eltűnt előlük az egész város, és azóta is csak bolyonganak és keresik az át-, a bejárót.

            A kicsiny gyermek elmondta édesanyjának a történetet, aki rögtön elmondta a többieknek.

            Többen voltak, akik csak „képzelgésnek”, míg voltak olyanok is, akik kitalációnak, sőt egyenesen hazugságnak bélyegezték meg a történteket. Volt azonban néhány asszony, aki megerősítette, hogy gyermekként vagy korábban Ők is észleltek hasonló eseteket, viszont nem értették, hogy hogyan és miként térhettek vissza néha egy-egy pillanatra a férfi-emberek.

            Tanácskozás vette kezdetét, és a népesség két pártra szakadt, mert voltak olyanok, akik szerették volna valahogyan felvenni a kapcsolatot az eltűntekkel, míg voltak olyanok, akik nem akarták újra átélni a fájdalmaikat, és nem akarták keresni szívükben eltemetett párjukat vagy apjukat.

            A gyermek azonban tudott még mást is, amit sem édesanyjának, sem másnak nem mondott el, vagyis tudta, hogy hogyan léphet kapcsolatba gondolati úton bármikor az Őket keresőkkel. Észrevette ugyanis, hogy amikor a szívébe néz, akkor olyan, mintha egy alagúton át meglátná azokat, akikre éppen gondol vagy figyel.

            Édesanyja gyakran magára hagyta e gyermeket kicsiny korában, és hogy „ne legyen egyedül”, a gyermek magában kitalálta, hogy gondolataival követi mindenhová az édesanyját, és így soha sincs egyedül, majd észrevette, hogy mások felé fordítva figyelmét mások mozgását és történéseit, de még az érzéseit és gondolatait is érzi.

            Ez a kicsiny gyermek tehát érzékennyé vált mások érzéseire és gondolataira, és ezért tudták vele felvenni a kapcsolatot a hazautat kereső férfiak annak ellenére, hogy e gyermek még sohase látta őket.

            „Isteni Énje” ennek a gyermeknek megszületése előtt (más módon szaporodtak férjeik eltűnése után az asszonyok) úgy gondolta, hogy megpróbálja visszahozni a férfiakat vagy kijuttatni az asszonyokat, hogy ez a bezárt csoport új és teljes életet kezdhessen, és ezért tervezte el, hogy kiépít magában egy képességet, amivel gondolati úton felveheti majd a kapcsolatot a két elzárt csoport között.

            Isteni Énje tudta azt is, hogy ezt még egészen kicsiny gyermekkorában, amikor még a „szíve nyitott” meg kell, hogy valósítsa, mert különben később talán bolondnak tartva kiközösítenék, míg gyermekként egy ilyen képességgel a közösséget jobban, és talán hosszabb ideig is szolgálhatja.

            Édesanyja ezért olyan helyzetbe került, hogy gyermekét gyakran legyen kénytelen magára hagynia, és mivel jó természetű és szelíd volt gyermeke, ezt így meg is tette, meg is tehette.

            Csodájára jártak már megszületése után is e gyermeknek a Város lakói, mert a gyermeket bizonyos időnként „fények” vették körbe, és ezekkel játszadozott, ezeket kergette.

            Később a Fények „elmentek” mellőle, és ekkor kezdte el gondolataival anyját és az ismerősöket követni.

            Ennek a történetnek az is lehetne a címe, hogy hogyan érleljük meg képességeinket, de erről majd egy másik alkalommal beszélünk.

            Visszatérve a meséhez: miután két „pártra”, vagyis ellenzőkre és keresőkre oszlott a közösség, azok, akik hitték a gyermek szavait, egyre inkább azon gondolkodtak, hogy vajon hogyan találhatnák meg azt az átjárót, amin a férjek a túl-partra jutottak, illetve az is fontos téma volt, hogy mi lenne a jobb: itt-maradni és ide őket visszavezetni, vagy pedig velük együtt ezt a Várost végleg elhagyni.

            Természetesen itt is megoszlottak a vélemények, bár abban mindenki egyet értett, hogy valahogyan jó lenne visszavezetni az eltávozott szeretteket.

            A gyermek gyakran „beszélt” az újra reménykedő férjekkel, akik tanácsokkal látták el kereső asszonyaikat, bár sajnos előbbre egyik oldalon sem jutottak.

            Méghozzá azért nem jutottak előre, mert a kereső férjek egy „köztes”, lebegő állapotba jutottak, ami lehetővé tette a számukra, hogy sokfelé kutassanak, míg a nők és gyermekek egy körbezárt térben és időben maradtak.

            Évekkel később testvére született e gyermeknek, és amíg anyja dolgozott, ő vigyázott a testvérére, illetve még néhány másik kicsire, mert minden gyermek nagyon szerette e gyermeket. Nevezzük e halló-látót Ferencnek, míg a kicsi testvérét Imrének.

            Imrének is voltak természetesen látó és halló, sőt még egyéb képességei is, ugyanis Ferenc „megtanította” játék közben minden reá bízott kicsinek, hogy hogyan követhetik a szüleiket, vagy másokat is.

            Ferenc tehát kicsi gyermekként is tanította a társait, akik közül voltak olyanok, akiket otthon eltiltottak az ilyen játékoktól, míg voltak olyanok is, ahol az anyák örültek e képességnek, mert így a gyermekeiken által ők is közvetlenül beszélhettek a keresőkkel.

            Ferencnek, ahogyan növekedett, előjött egy másik, a felnőttek szemét is felnyitó képessége.

            Egyre több anya tapasztalta a közelében, hogy ő is hallja és látja azt, amit e gyermek mondott, és később azt is észrevették, hogy bizonyos gyakorlatok után ők maguk is érzékelnek és látnak bizonyos, „kíváncsiságuknak” megfelelő dolgokat.

            A Vízi Város lakói ekkor úgy határoztak, hogy megpróbálnak valahonnan, a „Szellemi”-nek nevezett Világból segítséget kérni, mert „régi könyveikben” szerepelt az, hogy Ők nem mindig éltek itt, és Őseik valami vállalás vagy feladat miatt építeni érkeztek, és valamiféle szellemi erőkkel visszautat is őriztek, amiről később elfeledkeztek.

            A férfiak eltűnése, és a gondolataikon át érkező üzenetek is azt sejtették, hogy van valami kiút, amit valahogy a férfiak meggondolatlanul kinyitottak és az elnyelte őket, tehát kell, hogy legyen legalább egy „kijárat”.

            Kezdetben csak az eltűntekkel beszélgettek az asszonyok, de később már egymással is tudtak a gondolataik útján is érintkezni, és egyre erősebbek és tisztábbak lettek bennük bizonyos megérzések. Előre éreztek változásokat vagy baleseteket, és egyre inkább megérezték azt is, hogy „valami változás”, valami egyszerre jó és rossz is közeleg.

            A Városban már egyre kevesebben voltak azok, akik semmilyen képességgel sem rendelkeztek, míg azok száma, akik „érezték” a közelgő változást, egyre nagyobb lett.

            Ferenc testvére, vagyis Imre volt az első, aki „meglátta” vagy „megérezte”, hogy az ő „gondolati apja” vagy Isteni Lénye ott van Benne. Azt is érezte, hogy rajta által ez a „Lény” figyelmeztetni, és tanácsot adni is szeretne, mert Ő pontosan ismeri azt az elkövetkező változást, ami a város lakóit hol félelemmel, hol pedig megnyugvással töltötte el. Isteni Lénye, tehát valami addig érzékelteken kívüli szokatlan, de kétségkívül létező és Szerető „lény” tehát elkezdte tanítani Imrét, a gyermeket, akinek a lelkére kötötte, hogy még ne beszéljen a tanításairól senkinek mindaddig, amíg engedélyt nem ad erre.

            Imre, aki érezte a „lény” szeretetét, nem beszélt róla senkinek, és szorgalmasan tanulta a „síkokat” és „időket” és „átjárókat” és „tereket”, és egy csomó minden mást, amikről még soha nem hallottak az ottani emberek. Imre közben cseperedett, és bár még mindig keresték az asszonyok az elkóborolt férjeket, és a gondolati úton való kommunikációban is sokat fejlődtek, a ki- vagy bevezető utat mégsem lelték meg.

            Történt egy napon, hogy a Víz-záró réteg megmozdult, és a Városba a „falakon” át víz és sár tódult, majd hirtelen abbamaradt. Riadalmat okozott, és mindenki érezte, hogy „kezdetét vette” az a valami, aminek bekövetkezéséről hol félelemmel, hol pedig nyugalommal beszéltek.

            Az eltűnt férfiakat is izgatta e váratlan esemény, és igencsak tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Próbálták megkeresni a föld-csuszamlás helyét, hogy hátha azon által visszajuthatnának, de nem találtak semmi jelet, ami eligazíthatta volna őket.

            Ezek a férfiak, ahogyan említettem, egy „köztes” térbe és időbe kerültek, és bár érzékelték és „élték” is „fizikai” formájukat, tulajdonképpeni fizikai formájuk már nem létezett, mert az „átjáró”, amit egyik „kísérletük” eredményezett, elnyelte anyagi részüket. Ennek ellenére ők ezt követően is a „fizikai” átjárót, és a fizikai síkon lévő lehetőségeket keresték.

            Imrének közben segítsége érkezett, egy asszony, akivel megoszthatta a tanultakat. Isteni Énje választotta számára, mert mint mondotta, az asszonyban olyannyira erős és tiszta volt a vágy a Város megmentésére, hogy akár az életét is áldozta volna érte, és ezért őt Imre (a Város megsegítésére) segítségül kérte.

            Imrének nem volt nehéz átadni tudását ez tiszta asszonynak, aki gyorsan megértette, hogy számára e gyermek „kapukat”, átjárókat nyitogat, ami segítheti majd mind az elveszett férjeket, mind pedig a Várost fenyegető Vég vagy pusztulás elleni küzdelmüket.

            Az Imre által felkészített asszony felkereste a Véneket, és átadta nekik is az ismereteket.

            Hitték is, nem is a Vének, mert előttük eddig még senki sem beszélt „párhuzamos”, de még csak Idegen világokról sem, hisz a férfiak is csak valami barátságtalan „erdőig” jutottak.

            Mindazonáltal „logikus” volt a történet, és magyarázatot adott néhány korábbi történésre, és ez elgondolkodtatta a Városi vezetőket. Imre (Isteni Énje kérésére) még további magyarázatokat is adott, és mivel a „gondolati kommunikáció” a városban már általános volt, így ezt követően a „tudás”, az „információ” a város-lakók között gyorsan áramolt.

            Imre és a gyermekek ezután még több információhoz jutottak saját jövőjüket és városuk jövőjét illetően, és mivel „Terveikben” a Város elhagyása szerepelt, ezért kicsi gyermek-koruktól kezdve ebben a tervben éltek.

            Teljesen nyilvánvaló volt az időnként betörő víz és sár hatására, hogy előbb-utóbb a Városnak és minden városlakónak is „menni” kell, azonban még nem voltak konkrét tervek és lehetőségek.

            Egyre többen voltak, akik a „tanultak” és hallottak alapján saját „Isteni”, Szellemi vezetőjüket hívták és kutatták. Egyre többen voltak, akik kapcsolatba is léptek Szellemi Énjükkel, és rajtuk által olyan ismeretekhez és tudásokhoz is jutottak, amik hatására egyrészt új technikai berendezéseket, másrészt új tanulási formákat és rendszereket alkottak. Már a „pánik-rohamok” is egyre kevésbé jellemezték őket a sár-betörés idején, mert voltak olyan eszközeik, amikkel előre meg lehetett (érzéseiken túl is) pontosan jelölni az időpontokat, másrészt lehetett csökkenteni a hatásokat.

            Az egyik reggel Imrét arra figyelmeztette Isteni Énje – s tették ezt Imrén kívül a többi gyermekkel is Isteni Énjeik -, hogy nagyon közel van az az idő, amikor el kell, hogy hagyják majd a várost, és ezért készítsék fel a szüleiket és mindenkit, hogy álljanak majd készen, hogyha „érkezik a jel”. Imre és a gyermekek értesítették a szülőket, akik összecsomagolták a legszükségesebbeket, majd ezt követően vártak és figyeltek.

            Néhány órával később nyikorogva és csikorogva megnyílt a víz fölötti terület, és különleges fényesség töltötte be a teret. A víz mindeközben nyugodtan „lengedezett”. Lent, a víz alatti városban feszült volt a hangulat, bár a gyermekeken át érkező üzenet azt mondta, hogy legyenek nyugodtak. Feszültség volt mindenkiben és várakozás, és a gyermekek „tudása” és „hite” volt az, ami végül még a kétkedőket is meggyőzte.

            A „Szellemi vezetők” fokozatosan, és mindig előre jelezték a történéseket, és ez is megerősítette a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, hogy „hamarosan itt a szabadulás ideje”.

            Nem telt el sok idő, mire szemük megszokta e fényt, és újra elkezdték látni a körvonalaikat, illetve olyan dolgokat is, amiket korábban nem is vettek észre – mint például azt, hogy színes fény-gömbök cikáztak szerte-széjjel, akik időnként megálltak és „gyógyítottak”. Úgy látták ezt, hogy bizonyos kételyeket eloszlattak vagy félelmeket szüntettek meg, mert voltak olyanok, és főleg az öregek, akik nem akarták hinni a történéseket.

            Lassan, az előrejelzéseknek megfelelően rázkódni kezdett a föld, és ott, ahol korábban a víz és a sár ömlött be, megnyílt egy „fény”-kapu. Lángok csaptak ki belőle, és félelmetes hangja volt, majd elmúlt a dübörgés. A gyermekek „ismerték” ezt az átjárót, mert emlékeztek rá, hogy ezen át érkeztek, s még néhány szülőnek is ismertősnek tetszett.

            A gyermekek – egyenként, ahogy az üzenetben érkezett, beléptek ebbe az átjáróba, majd nyomtalanul eltűntek. Követték őket a szülők és nagyszülék, majd végül az átjáró egy „kanyart” vett, és magán átengedte az odagyűlt (odavonzott) férjeket.

            Ennyi volt e mai történet. A sárból és vízből gyúrt, por-formájú emberek – amikor eljött az ideje és felkészültek erre – meglátták a Fényt, mely a sötét és elzárt valóságból őket kivezette. Hová vezette? Mindenkit oda, ahová Terve és szíve vezette.

            Ők is, a gyermekek üzenete alapján eldöntötték, hogy együtt, vagy külön-külön kívánnak-e „szabadulásuk” után élni, és voltak olyanok, akik a Fényben ismét egy közösséget alkottak és indítottak, míg voltak olyanok, akik más életformát, például „természeti” vagy „angyali”, segítő életformát választottak.

            Isteni Énjeitek számotokra is, hogy ha megengeditek és kéritek, „elmondják”, megmutatják a Terveiteket.

            Isteni Énjeitek, hogyha megengeditek és kéritek, akkor nagyon sok jellel – közvetlenül (!) és közvetve is – segíthetnek.

            Isteni Énjeitek ahhoz, hogy segíthessenek, kérik a kéréseiteket és engedélyeiteket.

            Ennyi volt a mai mese, és kérem még a figyelmeteket egy rövid időre.

            Ahogyan már elmúlt napjaitokban és heteitekben is – segíteni szeretnék abban, hogy jobban megértsétek és „rögzítsétek” magatokban azt, hogy most milyen vállalásokkal és lehetőségekkel élitek az életet. Nagyon sok „tudás” éledt már bennetek, és ezek az „alapok”, amire építkeztek.

            Nem mechanikusan fogjátok alkalmazni őket, hanem az „Új Idők Új Kihívásainak megfelelően”, vagyis úgy, ahogyan ez MA segíthet benneteket.

            A régi tudósok is „kísérleteztek”, vagyis keresték a legjobb és legrövidebb, a legtöbbek, vagy csak a kiválasztottak által járható utakat, és ti is így tesztek nap mint nap.

            Nagyon fontos megértenetek azt, hogy az „út” (= a választás és döntés szabadsága, –  bár különböző fokokon, de) mindenki számára nyitott. Mindenki maga döntheti el, hogy ÉL-E a számára felkínált választási lehetőségekkel, vagy pedig elveti azokat. Mindenki szabadon dönti el – tudásának és ismereti szintjének megfelelően, hogy a számára felkínált választási lehetőségeket Valóságként, vagy pedig vágyálomként, esetleg elvetendő valóságként kezeli, és ettől függ, hogy hogyan és milyen IRÁNYBAN nyílnak meg számára a SZEMÉLYES választási lehetőségei.

            Ha valaki képtelen elfogadni a jobb és könnyebb életet, az választásával elzárja maga elől a könnyebb és jobb lehetőségeket, míg ha valaki elzárja maga elől a „JóIstent”, annak a Jóisten sem segíthet.

            Köszönöm a segítséget (kéréseiteket), és köszönöm figyelmeteket.

            Szeretlek Benneteket. Ennyi a „tanulság”, ennyi a történet: HOGYHA NEM KÉRITEK – AZ ISTEN SEM SEGÍTHET.

            Áldás Van Benned, és Áldás Van Veletek. Figyeljétek a „Jelet”, amely vezet Titeket. Figyeljétek a Bennetek nyíló Képességeket és Erőket! Az Új, az Úr, az Út – a TeremTŐ EGYIsten Vezet Titeket.

            Köszönöm, hogy segítetek. Vezetem népetek – hogyha kéritek.

            Áldás Van Bennetek, és Áldásom kísér Minden Igaz és Tiszta Szívet. Így Éljétek Létetek!

Lejegyezte OmMáát Ré Isteni és földi Énje a Mindenható Teremtő EgyIsten Tiszteletére és Dicsőségére

                                                                                                                                    www.omah.extra.hu