A könyv I. része elérhető ITT

Az új tartalom

Nekem tehát a legnehezebb a szívem megnyitása volt. Megkaptam a segítséget múltbeli sérüléseim gyógyításához, megértettem és elfogadtam, hogy minden az én fejlődésemet segítette. Szüleim vállalása az volt, hogy utat mutassanak, egy helyzetet, melyet meghaladhatok. Ők maguk nagyon szerettek, és sok életben voltunk társai egymásnak. Erre az életre azért is vállalták fel a megsegítésemet, mert szellemi szüleim, és nem akartak magamra hagyni ebben a nehéz küldetésben. Ők már megszabadultak földi létükben, és csak miattam vállaltak fel újabb életet. Édesapám nem tervezett hosszú életet, csak míg édesanyámnak szüksége volt rá felnevelésemhez. Nem volt más társa, más szeretője, de igyekezett elszakadni családjától, hogy elvesztése ne okozzon nagy fájdalmat. Mindez érdekes felismerés volt.

Ebben a világban is léteznek családok, de más formában. Kicsit ahhoz hasonló, mint amikor két ember közös feladatra szövetkezik. Gyerekek is vannak, akik nagyon komoly előkészületek után születnek, mert szülőik előre eltervezik, hogy mikor foganjon meg a kis élet. Ezek a kis gyerekek sok tekintetben hasonlítanak földi énjeinkre, de hamarabb tudatossá válnak. Fel kell ismerniük gyógyításra váró küldetésüket, és nagyon hamar megkezdik küldetésük felvállalását. Olyan iskolákba járnak, melyek a megismerés és megtapasztalás alapján okítanak. Megtanulják szabályozni működéseiket, és megtanulnak együttműködni másokkal. Leginkább alkotni tanulnak, az alkotás felelősségét. Gondolatokkal és szavakkal alkotunk, gondolattal és szavakkal formázunk. Itt is vannak hangok és szavak, de már inkább a gondolatainkkal dolgozunk. Egyfajta telepatikus képesség fejlődött ki bennünk, és már nincs szükség szavaink teremtőerejének használatára. Használjuk a szavakat szépség teremtésére, de már nem szükséges a teremtéseinkhez és a kommunikációnkhoz sem. Elsősorban gyermekeink használják, amíg képességeik ki nem fejlődnek. Idősebb korban szintén szükség van rá, mikor képességeink csökkennek. Itt is van „halál”, átalakulás, de ezt az újjászületés öröme kíséri. Egy halott lény dematerializálódik, majd új formát ölt, ha ez a választása. Mi is tehát születünk és meghalunk, de formánk miatt már elfogadjuk mint átalakulást. Ebben a formában is érnek balesetek, betegségek bennünket, mert anyagi formánk, ha finomabb is, de megmaradt. Ez a forma gondolati úton gyógyítható és javítható, és nagyon kivételes esetekben van csak szükség hagyományos gyógyítókra. Itt is mindenki képes regenerálódni, mindenki képes szeretettel gyógyítani. Ezt az erőt mindenre használhatjuk, minden megvalósulhat általa. Szeretnék egy fimon vacsorát – megteremtem. Szeretnék egy szép ruhát – megteremtem. És ha szeretnék itt lenni veletek – megtehetem.

Vannak bizonyos szabályok, melyek kötnek. Ezek olyan szabályok, melyek tulajdonképpen védenek és elszigetelnek bennünket. Nem avatkozhatunk más dolgaiba, és csak akkor segíthetünk, ha erre megkérnek bennünket. Tiszteletben tartjuk mind a saját, mind a másik lélek életét, nem avatkozunk egymás fejlődésébe. Van egyfajta együttélési rend, melyet mi magunk alkottunk, és vannak bizonyos feladatokra kiválasztott bölcsek, akiknek tanácsát megfogadjuk. Néha dönthetünk további fejlődésünk irányáról, meghatározhatunk feladatokat, melyekért együtt teszünk. Ezek általában olyan, egyedileg meg nem valósítható feladatok, mint annak meghatározása, hogy gyermekeinket milyen formában segítsük, hogyan hassunk további fejlődésükre. Mikor ezek az irányok kijelölésre kerültek, akkor mindenki hozzáteheti egyedi ötleteit, elképzeléseit, és részt vállalhat a megvalósításban. Mindenki részt vehet céljaink kidolgozásában, ötleteivel és tapasztalataival segítheti a megvalósítást. Mindez csak úgy működhet, hogy maximálisan tiszteletben tartjuk a másik nézetét. Tudása és képessége, tapasztalata, egyéni útja alapján mindenki hasznos tagja közösségeinek, és képességével mindenki mások megsegítésére törekszik. Képességeink mindig is utat mutatnak nekünk, hogy merre haladjunk, fejlődjünk tovább. Gyakran találkoztam olyan emberekkel, akik zavartak vagy bizonytalanok, mikor egy új képesség megjelenik náluk. Ilyenkor gyógyítók segítségét kérjük, akik segítenek megérteni a megnyílás okát és azt, hogy milyen feladat jelentkezik általa. Gyakran jelennek meg új, teljesen új képességek. Én például a minap azt vettem észre, hogy átlátok a tárgyakon. Furcsa érzés volt, mert kezdetben nem értettem, hogy mire jó. Az én kis feleségem is jót nevetett, amikor elmeséltem, hogy formák helyett fényeket látok. Elmentünk egy gyógyítóhoz, aki azt tanácsolta, hogy próbáljak erősen koncentrálni a formák mögötti lényegre. Értem, hogy a forma csak megjelenési formája a benne levő lényegnek. Próbálom figyelni a formák és fények összefüggését, hogy megértsem, hogy mire jó ez a képesség. Néha teljesen összezavarodom, és ilyenkor jól jön az én nagylányom segítsége. Valamiféle gyógyító lesz, ez már biztos, és nagyon erős képessége van az energiák elrendezésére, kiegyenlítésére. Kicsi korától kezdve szerette az állatokat, és „tanult” tőlük. Gyakran láttam, amikor beteg állatokat gyógyított. Kézbe vette, szeretgette őket, és a kis élet meggyógyult. Édesanyja gyakran kérdezgette, hogy mi a vágya, mi szeretne lenni, és ő mindig azt mondta, hogy tudós és gyógyító. Kisebb fiam inkább az én „pályám” iránt érdeklődik, szeret építeni, alkotni a formákból. És most a formák mögötti lényegre kell koncentrálnom.

Egy képesség megnyílása mindig egy tanulófolyamat kezdete vagy része: fel kell ismerni az irányt, amit mutat, és fel kell ismerni a hiányt, amit befed. Én a felszínen éltem sokáig, elzártam magam a „lényegtől”. Ahogy egyre inkább kibomlik belőlem a szeretet, úgy kerülnek elém újabb elzárt részek. Például gyerekként nem érdekeltek igazán a gyerekek, szívesebben voltam egyedül. Felnőttként is jól éreztem magam társ nélkül, mert így kellett élnem. Feladat volt viszont mindezek ellenére felismerni a bennem levő szeretetet, és ezt megélni, megvalósítani. Túl az elfogadáson feladat volt a szeretet megélése önmagam és a külvilág felé. Ebben a létben elfogadtam magam, és mások megsegítésén keresztül felfedeztem szeretetem is. Mások szeretete és elfogadása közelebb emelt saját magam elfogadásához és annak megéléséhez, hogy szép és hasznos, szeretnivaló lény vagyok. Nagyon nehéz volt számomra a szeretet megélése. Tulajdonképpen első gyermekem érkezése hozta el ezt az érzést. Igazán és mélyen szerettem, és utána felfedeztem ezt azt érzést másokkal és magammal szemben is. Elfogadtam, és már szerettem is magam! Innentől nyíltak új távlatok létemben. Már tiszta szeretettel tudtam segíteni másokat. Hihetetlen érzés volt, hihetetlen változás. Ma is elmerengek azon, hogy mi volt az oka ennek a mély és hosszú elzárásnak. Tudom, hogy korábban nehéz életeim voltak, és ez sok sérülést okozott. Emberként nem törődtem ezekkel, hisz nem is tudtam róluk. Saját létemet ismertem, és annak is csak a felszínét. Szerettem az életem, és nem töprengtem a múlton, pláne nem előző életeken. El sem fogadtam volna ezek létét. Szerettem anyámat, aki egyetlen támaszom volt. És szerettem a felszínen élni.

A furcsa este után megváltozott valami, és olyan érzés volt, mintha kívülről látnék dolgokat. Elfogadtam egy érzést, amit nem tudtam meghatározni, és egy különleges állapotba kerültem: nem izgattak már felszíni dolgok, de nem tudtam mélyre kerülni sem. Ma már tudom, hogy mindez a túlélésemet segítette. Akik ott voltunk abban a szobában, egyfajta segítséget kaptunk anyagi létünk kötöttségeitől való megszabadulásunkhoz – egy mentő-ernyőt –, hogy szeretetünk elzártsága ellenére is a helyünkön tudjunk majd maradni. Nem történt meg teljes gyógyításunk, nem nyitottuk meg a szívünket, így nehéz volt bízni és tudni. Kaptunk egy megtapasztalást, amit nem tagadhattunk le, és kaptunk egy bizonyosságot, hogy minden, ami jön, az úgy jó, ahogy van, és értünk van. Ez egy nagyon erős beavató gyógyítás volt, megsegítés, hogy majd a helyünkön maradhassunk, és másokat segíthessünk. Gondolom sokféle beavatás volt ebben az időszakban, és akik megérezték a hívó szót, azok megkapták a megerősítést.

Édesanyám később azt is elmondta, hogy nagyon sokat imádkozott értem, kért kegyelmet és hitet, erőt és szeretetet számomra. Volt egy imaév, amikor nagyon sok ima hangzott el hozzám hasonlók megsegítésére. Nem imádkoztam én, de még csak nem is kértem. Mindenem megvolt, és elégedett voltam az életemmel. Ma már tudom, hogy az ima, a kérés hatalmas erő, kincs, amit eltemettünk. Sokan imádkoztak mégis a Földért, és azokért is, akik nem kértek, és túl a hatalmas összefogáson, mely e Föld megmentését célozta, bizony ez volt a legerősebb erő, a szeretet ereje.

Én a hegyen tanultam meg imádkozni. Nők és férfiak egyaránt kértük életünk, és szeretteink életének védelmét. Édesanyám hite rám is átragadt, és hitem már ott megerősödött. Hittem, hogy túléljük, hogy minden így jó. Hitem bizonyossággá vált, mikor minden nehézség ellenére erősen és egészségesen túléltünk mindent. Segítők jöttek, hogy erősítsenek, és felkészítsenek az átkelésre. De még akkor nem szerettem. Nem szerettem, csak tudtam és hittem, hogy ez így jó. Édesanyám szeretete és imái pótolták hiányzó részemet. Szívemre figyeltem, amikor átmentem – csak így mehettem át. A végső gyógyítás már új létemre maradt. Amint kiegyensúlyozódtam, beilleszkedtem új létembe, megkezdődött a gyógyítás. Társat kaptam, majd gyermekeket, akik megtanítottak szeretni. Majdnem elvétettem, mert alig találtam meg a kulcsot. Én azt hittem, hogy a szeretet az elfogadás. Elfogadtam a létet, és segítettem másokat. Tehát akkor szeretek! Nem értettem, hogy mit kellene még tennem. Édesanyám gyakran átölelt, és olyankor éreztem, hogy valami még hiányzik. Nem tudtam megfogalmazni, hogy micsoda, de egyre inkább éreztem valaminek a hiányát. Társra kezdtem vágyni, majd gyermekre. Később átéltem azt, hogy mást jobban szerettem, mint saját létemet. És amikor ezt éreztem, akkor valami széttört bennem. „Éreztem”, hogy a szívem kinyílt. Nem tudom másként elmondani, de olyan volt, mintha hirtelen valami nagy fényesség ért volna el. Nem is éreztem, inkább feloldódtam valami Fényben, valami bársonyos meleg puhaságban. Ekkor értettem meg, hogy ez a szeretet: a legtisztább Fény, a leglágyabb érintés, a létet hordozó érzés.

Valahogy olyan érzés van bennem, hogy ennek a mély elzárásnak az utolsó morzsáit kell most felszínre hozni, és kideríteni, hogy mi volt az oka. Érzem, hogy új feladat vár, amit csak azután érek el, ha feltárom e hiányt. Gyermekeim már eddig is sokat segítettek, valahogy a megoldás is hozzájuk fog kötődni. Amikor a minap arra kértem őket, hogy menjünk el a nagyszüleikhez, akkor azonnal abbahagyták foglalatosságukat, és már ott is voltunk a nagyiknál. A két nagyi ma együtt dolgozott. Csilla anyja is építész volt, az enyém meg szépen festett. Olyan új ötleteken dolgoztak, ahol szín és hang, íz és forma új egységet teremthet. Nem teljesen értettem az elgondolásukat, viszont nagyon lelkesek voltak. Fiam és lányom mindig kipróbálták új szerzeményeiket. A fő az ő ítéletük volt a nagyik szemében. Ezen alkalommal egy különös tárgy várta őket: egy játék, amiben elrejtett dolgokat kellett megtalálni. Elmés kis szerkezet volt, mindig újabb és újabb utakat kellett találni benne. A gyerekek eljátszottak vele, amíg én elmondtam édesanyámnak egy álmomat. Azt álmodtam, hogy a Holdon járok űrruhában és űrhajós felszereléssel. Egy távoli bolygót figyelek, ami hamarosan becsapódik a Földbe. Amikor ehhez a részhez értem, édesanyám elmosolyodott, és elmondta, hogy gyerekként valóban láttam ezt egy filmben. Egy filmben?! Nem emlékeztem rá. Aztán felidéződött: egy mesefilm előtt volt valami bemutató, és ez a jelent nagyon megrémített. Sokáig voltak rémálmaim, és azon tűnődtem, hogy hogyan lehetne megmenteni a Földet. Sokáig űrhajós akartam lenni, aki majd megmenti a világot. Gyakran láttam magam űrhajósnak öltözve, amint éppen eltérítem a bolygót. Így tehát már kicsi gyerekként a Föld megmentése lett az életcélom. Gyakran játszottam űrruhában (édesapám egyik kezes-lábasában), amint megmentem a Földet.

Aztán új film jött, és én elfeledkeztem erről. Édesanyám azt is elmondta, hogy a film után nagyon megrémültem. Édesapám vitt el egy ismerős orvoshoz, aki azt tanácsolta, hogy ne nézzek ilyen filmeket. Én pedig, hogy mégis csak nézhessek filmeket, azt találtam ki, hogy majd megmentem a világot. Már akkor is gyakorlatias gondolkodású voltam. Inkább nem féltem, csakhogy ne legyek eltiltva a filmektől. Milyen érdekes, hogy mindez most került felszínre. Mint a fiam, ilyen idős lehettem, mikor mindez történt. Biztosan van valami jelentősége a dolognak.

Amikor otthon elmeséltem Csillának az esetet, azt mondta, hogy talán a fiunkra utalhat az álom. Utalhat arra, hogy változás előtt áll. Erre nem is gondoltam, de igaza lehet.

Csilla nagyon sokat változott, fejlődött az utóbbi években. Gyerekeink már nem kötik le teljes figyelmét, ezért újra írni kezdett. Könyveket ír. Van egyfajta különleges képessége, aminek segítségével nagyon szép történeteket ír. Esténként elmeséli a történeteit, és együtt bogozgatjuk a szálakat. A gyerekek leginkább a más bolygókon játszódó történeteket szeretik, én szívesen hallgatom a régi földi életünk meséit is. Gyermekeink kezdik felfedezni szüleik életét. Gyakran kérdeznek régi életünkről, a régi Földről. Élvezettel hallgatják a régi meséket. A nagyik sok szép történetet tudnak, ők is írogatnak verseket, történeteket az unokáiknak. Külön emléktárak is vannak, bár sokan más módon is képesek régi énjük megtapasztalására. Vannak médiumi úton lehívható információk, de vannak más módon megőrzött emlékek is. Gyakran álomban is emlékezünk, bár ez a forma kissé „elavult”. Vannak képeink régi életünkről, emlékképeink. Mi magunk alkottuk első éveinkben. Vannak emlékhelyeink is, amik még szintén ezen időkben készültek. Sok fájdalmas emlék tört fel az első időkben, különösen azokban, akik nem hozhatták magukkal szeretteiket. Várták őket, de nem jöttek. A régi társ, a régi Föld elvesztése okozott fájdalmakat is. A régi elvesztése mindig hoz fájdalmat. Elmúlt valami, ami kedves volt. Már a hegyen megtapasztaltuk elvesztéseink fájdalmát, és megtanultuk megbecsülni azt, ami megmaradt. Ide pedig semmi mást nem hozhattunk magunkkal, csak a puszta életünket. Itt megteremtettünk sok mindent, ami az otthon emlékét hordozta, de társaink elvesztése mégis fájdalmas volt. Kezdetben otthoni mintákra alkottunk, aztán felismertük az új kihívásokat, az új lehetőségeket. Megtanultuk élvezni az újat, és elengedni a régit. Érzelmeink tiszták és erősek. Vannak fájdalmaink és örömeink, szeretünk és bánkódunk. Más formában élünk, mely ma már természetes. Emlegetjük néha nehéz testeinket, melyek kötöttek, és azt a nehéz munkát, amit mindig végeztünk. Szép volt az a kor, szép volt az a Föld, nagyon szép. Milyen szép bolygó volt, és milyen szép lett volna, ha nincs az a sok pusztítás, ha minden ember átélte volna szeretetét, és továbbadta volna másoknak.

Gábor tehát rálelt szeretetére. Eddig sem volt rossz ember, csak a szeretete volt zárt. Ma már szerető családban él, szerető életet él. Miben más ez? Miben több? Hallgassuk meg őt:

A szeretet ereje

Azelőtt, ha reggel felkeltem, már azon járt az eszem, hogy aznap mi vár rám. Mentem a helyre, ahol dolgoztam, néztem a tereket, melyek majd házak lesznek. Terveztem az eszemmel (szívemmel?), jót akartam, a legjobbat. Izgattak a tervek, lehetőségek, tudtam, hogy jó az, amit csinálok. Figyeltem az új lehetőségeket, és szerettem a munkámat. Esténként is azon járt az agyam, hogy hogyan lehetne még jobb, még tökéletesebb a munkám és az életem. Hívtak barátok, de inkább csak azért jártam velük, hogy ne legyek teljesen egyedül. Nem zavart a magány, melyben éltem, jó volt így az életem. Csak anyám volt az, aki kimozdított néha ebből az állapotból. Kisfiúként gyakran mesélt, és én olyankor hozzábújtam. Átölelt, és biztonságban voltam. Mindig velem volt, ha valami fontos döntés előtt álltam. Mélyen szerettem, de mindig csak akkor kerestem fel, ha segítségre volt szükségem. Ez jó volt így, ő is élte az életét. Miután apa elment és ő egyedül maradt, új életet kezdett. Festett és énekelt, és ez betöltötte a napjait. Néha meglátogatott, hozott egy kis hazait, aztán szétrebbentünk. Éltük az életünket. Én biztosan tudtam, hogy velem van. Ő is tudta, hogy vele vagyok, ha szüksége van rám.

A hegyen kissé megváltozott minden. Először nem gondoltuk, hogy ilyen soká ott maradunk. Minden kapcsolat átrendeződött. Kezdetben sokan sírtak otthonuk és javaik elvesztése miatt. Kezdtek eltűnni a különbségek, férfiak és nők egyre inkább közeledtek egymáshoz. Akik egyedül jöttek társat találtak, mindenki mesélt a régi életéről. Mind megismertük egymást, és arra törekedtünk, hogy elviselhetőbbé tegyük ottani életünket. Néha beszéltünk arról is, hogy mi lesz majd, ha a víz elvonul. Nem tudtuk. El se tudtuk képzelni, hogy mi következik. Voltak, akik nyugodtan várták a véget, voltak, akik szomorkodtak. Abban mindenki egyetértett, hogy ha életben maradtunk, annak oka van. Sokan maradtak életben, tehát nem pusztul el a Föld, de biztosan tisztul, hisz mindent elmosott a víz. Gyerekek is voltak közöttünk, akik mindig meséket kértek. Mivel időnk volt bőven, így mindenki mesélt. Kezdetben régi történetek jöttek, filmek és más történetek, aztán egyéni mesék. Lassan kitaláltunk pár történetet arról, hogy mi vár majd minket kint, ha vége a víznek. Elterveztük, hogy majd mit építünk, mit ültetünk, mivel töltjük majd az időnket. Egyre inkább arra összpontosítottunk, hogy mihez kezdünk majd, ha elvonul a víz. Anyám rajzolni tanította a gyerekeket és énekelni. A szülők is játszottak, lassan kialakult egy napirend. Este ima volt, meditáció: építettük az életünket. Elképzeltük, hogy milyen lesz majd új életünk, megrajzoltuk gondolatainkkal. És amikor csökkenni kezdett a víz, megnőtt a bejárható területünk. Sétáltunk és néztük, mit adott vissza a víz. Ami maradt, az siralmas látvány volt. Mégis örültünk, hogy vége van, és kezdődik valami új. Megtanultam becsülni a belsőt, a belsőben levő sok kincset. Ott fenn mindenki megmutatta, hogy „mije van”, mivel tud segíteni másoknak. Hallgattuk egymás meséit és dalait, és megtanultuk megvigasztalni a másikat. Mindez azért érdekes így utólag, mert előtte nem érdekeltek mások „képességei”. A sajátjaim sem. Írtam és terveztem, tettem a dolgom. Szerettem, amit csinálok, de nem gondoltam arra, ami bennem belül van. Minden, amit csináltam, „látható” volt. Érzelmeim zavartak, hát elnyomtam őket. Szép és tisztes életem volt, de bizony sivár. Nem tudtam ezt, ma már tudom. Ott fenn csak a belső ragyogott, de az nagyon. Ott előkerült a szeretet, amire sose volt időnk. A hegyen más se volt, csak idő, de az bőven, és fokozatosan nyílni kezdtünk. Életünk megmaradt, és a félelmeink szűntek. Már túlélők voltunk, és tudtuk, pontosan tudtuk, hogy túlélünk mindent. Nem azért voltunk ott, hogy meghaljunk. Voltak, akik világvégét jósoltak, de ők is belátták, hogy valami csoda miatt mégis élünk, és a Föld is él, így már csak valami új várakozás élt bennünk.

Elmondom még, hogy mi volt számomra a legszörnyűbb ott a hegyen. Én világ életemben „materialista” ember voltam. Hittem, hogy mindent tudni lehet a világról, nincsenek a tudomány számára fehér foltok, minden létező pontosan körülírható szabályok szerint él. A hegyen be kellett látnom, hogy amit eddig hittem, az bizony összeomlott. Túléltünk egy telet fűtés és élelem nélkül. Mindez ellent mondott mindennek, amit addig hittem. Mindent elvesztettem, amiben addig biztos voltam. Mikor tudatosan kezdtem gondolkodni azon, hogy mindez hogyan lehetséges, be kellett látnom, hogy nincs mibe kapaszkodnom. Hinni valamiben, ami soha nem érdekelt, és ami most mégis „megmutatta” magát – csak ez maradt. Jöttek a történetek csodás esetekről és könyvekről, amik ezzel a láthatatlan erővel foglalkoztak. Soha nem érdekelt semmi, ami Istennel foglalkozott. Bibliai történeteket soha nem olvastam, mesének, nagyon régi mesének tartottam őket, egy letűnt kor hiedelmeinek. Emberek meséinek, akik sötétben éltek és nem találták meg az útjukat. Néhány könyv megmaradt, olvastunk belőlük. Figyeltem a „gyerekeknek szánt” történeteket, és hogy egyre többen figyelték őket. Beszélgettünk más régi hagyományokról is. Hogy „Isten” van-e vagy nincs, azt nem tudom, de hogy valami mozgat és irányít, segít bennünket, az biztos. Noéhoz kezdtem hasonlónak érezni magam. Abban hittem, hogy valami célja van az életemnek. Nem tudtam mi, nem is kutattam, mert úgyis kiderül. Jó volt néha csak nézni a Napot, amint felkelt és lenyugodott. Érezni kezdtem a Nap sugarait a bőrömön. Éreztem, hogy simogat egy szellő. Néztem a hópelyheket, és örültem a tavasznak. Csendesebb lettem belül, és néha jó volt megtapasztalni a teljes csendet. Nem várt a munka, nem volt kihívás – de jó volt megpihenni magamban. Tisztábbak lettünk, legalábbis úgy éreztem, mintha kitakarítottak volna belül. Biztos voltam abban, hogy fontos dolgom van az életben. Ezt egyszerűen tudtam, teljes bizonyossággal. Nem tudtam mi vár rám, de bíztam valamiben, amit nem láttam, nem tudtam. Tudtam, hogy ez így jó.

Ez a bizonyosság segített az átmenetben. Én a bizalom útján indultam el. Bíztam valamiben, ami rendezi a mindenséget. „Biztosan jó tervező”, ha a dolgok ilyen simán mennek. Imáink kezdetben nem kötöttek le, később megértettem a kérés fontosságát, és megtanultam kérni. Megértettem az imák szövegét, és azt is, hogy milyen pontosak ezek a megfogalmazások. Ezek alapján megtanultam kérni, pontosan kérni. És kaptam! Bizalmam megerősödött, és bizonyossággá vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint anyám ölében gyermekként. Betöltött ez az érzés, és kezdtem lassan „szeretni”. Ez is persze az eszemmel történt eleinte, de hát én már csak ilyen racionális voltam. „Tudtam”, hogy elkezdtem szeretni másokat. Sőt, egy idő után még magamat is. Mindez furcsa volt számomra, mert számomra a szeretet mindig más felé irányuló érzelmet jelentett. Még csak nem is szeretet formában, hanem elfogadásban. Aztán persze beláttam, hogy nem elfogadás ez, hanem annál több: vágy arra, hogy segítsenek és segíthessek. Egy érintés és ölelés is adás, méghozzá olyan, amitől egy kisfiú boldog lesz. Szóval több ez, mint puszta elfogadás. Adása annak, ami te vagy. Így persze oda lyukadunk ki, hogy a szeretet az mi magunk vagyunk. Magunkat adjuk, ha mást szeretünk. De ehhez előbb meg kell találni magunkat.

A könyv folytatódik a 3. részben, elérhető ITT