A k�nyv 2. r�sze el�rhet� ITT

G�bor teh�t nem egyed�l ment �t, �desanyja is „vele volt”. Ki volt �? Most elmes�lem.

EGY �DESANYA NAPL�JA

Ez az asszony, legyen a neve �va, m�r hossz� �vek �ta im�dkozott fi��rt. Egyetlen gyermeke volt, f�rje m�r nem �lt. V�gyott unok�i meg�rkez�s�re, de G�bor nem volt az a tipikus apa-t�pus. Kezdetben azt hitte, hogy a fia v�nleg�ny marad, valahogy sose j�tt �ssze egy hosszabb kapcsolata. Azt�n persze l�tta azt is, hogy a baj az, hogy a fia nem tartja el�g j�nak mag�t. Kicsi kor�t�l kezdve volt benne valami, ami hajtotta: mindig jobb� v�lni. Ez m�g �nmag�ban nem baj, a baj csak az volt, hogy em�g�tt az h�z�dott: „nem vagyok el�g j�!” Kicsi gyerekk�nt fia sokat �lt az �l�ben. Nagyon szerette a fi�t, �s a fia is rajongott �rte. Ez az id�szak val�ban nagyon sz�p volt, de azt�n amint egyre n�tt a fia, elmaradtak az �lel�sek.

L�tta: a fia v�vja a k�zdelmeit. Fia v�gyott arra, hogy szeress�k �s elfogadj�k, �s ez sarkallta arra is, hogy a „legjobb�” v�ljon. Sajnos ez azt is hozta, hogy kiss� len�zte t�rsait. K�nyszerr� v�lt, hogy megfeleljen m�soknak. M�lyen v�gyott egy elfogad� t�rsra, de eleve elz�rta mag�t ezekt�l azzal, hogy nem fogadta el mag�t (�s m�st sem) �gy, ahogy volt. K�ptelen volt a m�ban �lni, k�ptelen volt megpihenni, mindig rohant valami ut�n, ami pedig ott volt benne, de nem vette �szre. Gondolkodott, hogy hogyan mondhatn� el ezt neki. Sem anyai szigor, sem anyai �rz�s nem k�zvet�thette ezt. Fia m�lyen szerette, �s mindig megjelent, ha valami baj volt. �rezt�k egym�s rezd�l�seit. Ha nagyon hi�nyzott m�r a fia – elj�tt, azt�n elment; majd �jra j�tt, ha egy kis anyai szeretetre volt sz�ks�ge. �rezte �s tudta, hogya fia mily sebezhet�, ez�rt „csak” szerette – �s soha nem b�ntotta. Amint a fia „megtelt” a szeretettel – �jra elment. „Hogy seg�thetn�m?” – de sokat t�prengett rajta.

Egyszer egy k�l�n�s �lma volt: �lm�ban festett. Olyan k�peket festett, melyeknek valami k�l�n�s f�nye volt. Gyerekk�nt sokat festett, majd k�s�bb abbahagyta. Mikor a fia megsz�letett, ut�na egy ideig megint festett, azt�n valahogy megint pihent az ecset. F�rje hal�la megviselte, igen, az�ta egy�ltal�n nem festett. Ideje is kevesebb volt, mert t�bbet kellett dolgoznia, hisz fia m�g tanult. Egyetlen t�masza volt a f�rje, akit b�r m�lyen szeretett, de nem �rt el a sz�v�ig. B�ntotta a gondolat, hogy �gy engedte el a p�rj�t. Mindig tisztelte �s szerette, de nem �rt el a sz�v�ig. �s most itt az egyszem gyereke, aki szint�n ilyen falak m�g�tt �l. �rezte, hogy seg�tenie kell – de hogyan? Hogyan szeresse �gy, hogy ne maradjon olyan �rva, mint az apja? Hogyan seg�thetn�, hogy meg�rtse v�gre: � a legt�k�letesebb ember, aki valaha is �lt, hogy �gy j�, �gy t�k�letes, ahogy van! Ismert n�h�ny bar�tn�-jel�ltet, m�g besz�lt is vel�k, �s �k ugyanezzel k�szk�dtek: l�tt�k a falat. Mi ez a fal? Mi ez a f�lelem? Mit�l f�l a fia? Mit�l f�l, hogy ennyire be van z�rk�zva?

Sz�val abban az �lm�ban csod�latos k�peket festett. Pici kor�t�l kezdve nagyon szerette a sz�neket, k�pes volt �r�kig n�zni a kertet, egy hegyet, vagy m�s t�jat. Elb�v�lte a v�z csillog�sa, a lehull� h� feh�rs�ge. R�gebben gyakrabban festett k�pzeletbeli t�jakat, k�l�n�s l�gy sz�nekkel.

�s az �lma val�ra v�lt. Elkezdett festeni, �s k�pei a fi�t is meg�rintett�k. Sz�nek �s form�k bel�l �s k�peiben �j �letre keltek, �s fel�bredt benne valami elrejtett k�pess�g. �j sz�neket kezdett l�tni. M�r nemcsak k�k volt az �g, hanem r�zsasz�n, m�r nem s�rga volt a Nap, hanem m�ly arany, �s m�r nem z�ld volt a fa, hanem feh�r. F�nyeket kezdett l�tni, amik cik�ztak, �s n�ha csod�latos f�nyb�l sz�tt g�mb�ket, amik „megmutatt�k” magukat. Elkezdett olyan dolgokat l�tni, amik „m�sok” voltak, �s valami m�st mutattak, mint amit eddig ismert. Nem besz�lt ezekr�l senkinek, de k�pein megjelentek. Egy ismer�se egyszer azt mondta, hogy � is l�t ilyen „l�nyeket”. Sejtette, hogy nem � az egyetlen ember, aki l�t ilyesmiket, �s ez�rt nagyon �r�lt e meger�s�t�snek. Nem hitte, hogy k�pei mesterm�vek, de az�rt csak festett, festett. �s �r�mmel festett.

Fia �n�ll�sod�sa ut�n sokat utazott, „gy�jt�tte az �lm�nyeket”. K�l�nleges helyeken j�rt, k�l�nleges erd�kben, mert legink�bb ezeket szerette festeni. Elb�v�lte a v�z is, de a fa volt az, ami m�lyen izgatta, a f�ban lev� �let. Egy „mozdulatlan” �let, mely m�ly tisztelettel t�lt�tte el. Egy hatalmas �reg fa olyan id�k tan�ja, mely ma m�r a feled�s hom�ly�ba mer�lt. �s m�g mindig itt �llnak. Figyelte �s n�zte a f�kat, figyelte �s n�zte hajt�saikat, �s n�zte a r�gi �s �j l�t gy�kereit. Az �gak az eget �rt�k, �s m�lybe ny�l� gy�kerei ki tudja merre j�rtak. Itt �llnak el�tt�nk, f�lig megk�v�lten �s �lettelen�l, �s m�gis mag�ban egyes�t mindent: �lt a m�ltban, �l a jelenben, �s �l a j�v�nek. Egyetlen magb�l �p�ti hatalmas �s t�k�letes test�t, egyetlen apr� magb�l lesz mindaz, mi sz�zadok tan�ja, �s egyetlen apr� magb�l lesz mindaz, ami eg�sz �let�ben a f�nyb�l �l. Milyen t�k�letes benne anyag �s f�ny egys�ge! Tele van f�nnyel, tele van �lettel. K�rbevesznek �s gy�gy�tanak minket – �s mi nem tisztelj�k, sokszor m�g csak �szre sem vessz�k �ket. Nem figyel�nk r�juk, pedig �rt�nk �lnek: hogy legyen mit enn�nk, legyen mivel f�ten�nk, �s legyen mit bel�legezn�nk. T�pl�lnak �s �ltetnek benn�nket – sz� szerint!

 A f�k voltak, amik legink�bb leny�g�ztek. Nagyon er�sen k�t�dtem a term�szethez kicsi korom �ta, mert sz�leim falun, nagysz�leim tany�n �ltek. Minden �vben sok id�t t�lt�ttem nagysz�leimmel a tany�n, �s ott „benne �ltem” a term�szetben. Nem volt villany, csak petr�leuml�mpa, �s amikor bek�sz�nt�tt az este, bizony v�ge volt a napnak. Nagyany�m vizet mer�tett �s megmeleg�tette, majd megf�rdetett a kis lav�rban. Ny�ron n�ha telemerte az udvaron lev� k�dat, �s azt a Nap meleg�tette fel. De j� is volt abban f�rdeni! F�rd�s ut�n este im�dkoztunk, majd mes�lt nekem. Mikor beb�jtam a friss illat� dunyha al�, �n voltam a legboldogabb gyerek. Nagyany�m csak mes�lt, mes�lt, am�g el nem aludtam – egyetlen unok�ja voltam. Fia meghalt a h�bor�ban, �gy �desany�m maradt egyetlen gyermeke. Soha nem mes�lt a fi�r�l.

Azt�n m�snap kelt az �let, ki�ltott a kakas, kiengedt�k a ty�kokat az �lb�l. N�h�ny kotl�s a szob�ban volt, �s ott keltette a kiscsib�ket. A t�bbi sz�rnyas j�sz�g kint szaladg�lt a kis beker�tett udvaron. N�ha �tment�nk a szomsz�d tany�ra, mert onnan minden nap bej�rtak a faluba, �s leadtuk a „rendel�st”. Este ism�t �tment�nk, vitt�nk p�r toj�st meg friss kenyeret, amit s�t�tt�nk, �s elhoztuk a bolti �r�t. N�ha elment�nk kann�kkal v�z�rt egy k�zeli k�tra, mert annak nagyon j� �ze volt. Mostunk, gyoml�ltunk, egyszer m�g szappant is f�zt�nk, de �n legjobban a keny�rs�t�st szerettem. Vid�m napok voltak.

Azt�n a mama k�rh�zba ker�lt, �s meghalt. M�r nem �lt a r�gi h�z, csak az eml�ke a sz�vemben. Kij�rtunk n�ha dolgozni a kis kertbe, leszedt�k a gy�m�lcs�ket, de m�r nem volt t�bb� az �n meleg otthonom.

Mikor nagyobbacska lettem, sokat dolgoztam a kertben. Akkor m�r nem szerettem a kertet. A kertben telt a nyaram, �s a csal�ddal m�gse volt id�nk egym�sra. Kelni kellett, mert a sz�l�, gy�m�lcs „nem v�rt”. V�logatva szedt�k a gy�m�lcs�t, mert csak �gy „vett�k” �t. Gyakran volt ideges �s f�radt a csal�d: hogy tudjuk eladni a term�st, mennyit fizetnek �rte. Holt volt m�r nagyany�m kertje, nagyany�m nyugalma! Dolgoztunk eg�sz �vben, azt�n alig fizettek �rte. �rtelmetlenn� v�lt a munka, ami m�giscsak kellett, hogy „meg�lj�nk”. Meg�lt�nk. �s meg�ltem gyerekk�nt a csal�dt�l �s a term�szett�l val� elszakad�st. M�r csak feln�ttk�nt �s anyak�nt �rtettem meg sz�leim �ldozat�t. Egyed�l voltak, �s �lni akartak, �lni ember-m�dra, szeretetben. M�g nem volt k�sz a vil�g erre, �s ez megt�rte �ket. Akart�k, hogy nekem jobb legyen, �s ebbe majdnem belerokkantunk. Szeretni akartak, de nem tudt�k hogyan… �s �n se tudtam… Pontosan �rzem fiam tan�cstalans�g�t, mert �n is �t�ltem mindazt, amin ma � megy �t. �n ma m�r seg�thetem, ezt pontosan tudom. Elfogadtam sorsomat, elfogadtam l�temet, �s elfogadtam, megszerettem sz�leimet, amire gyerekk�nt is v�gytam. Fiam megsz�let�se ut�n �k is megtanultak „szeretni”, �s ami a legfontosabb: �t�lni, kimutatni �szint�n mindezt.

M�r sz�leim is elmentek, csak fiam �l. Megtapasztalom nap mint nap, hogy milyen ereje van egy j� sz�nak �s egy elfogad� �rint�snek. Azt is tudom, hogy erre v�gyik minden ember, mert mi ugyan�gy �rz� l�nyek vagyunk, mint a fa, mely b�lcs�nk �s utols� utunk k�s�r�je is: k�rges k�ls�nk �rz� �s szeret� sz�vet takar, aki v�gyik sz�ps�ge megmutat�s�ra. Mi elb�jhatunk – egy fa mindig a hely�n �ll. Minden �vben �j hajt�st hoz, �j �letet, hogy mutassa: benne �let van! Majd ha itt az id�, elhullajtja leveleit, hogy legyen hely az �jnak. Csak n� �s n� – �s csupa f�ny. Milyen �rdekes volt, amikor els�sz�r l�ttam egy fa f�ny�t. Ugyan�gy van teste, mint nek�nk, �s ugyan�gy van „aur�ja” (lelke) is, mint nek�nk. Ha sok�ig n�z�nk egy f�t, f�leg ny�ron, akkor l�that� a f�ny, ami k�rbeveszi. Mikor ezt el�sz�r megl�ttam, akkor �rtettem meg, hogy ha egy fa k�zel�ben tart�zkodunk, akkor tulajdonk�ppen bel�p�nk a fa bels�j�be. �s egy fa bizony �t�lel benn�nket. Kedves t�rsaink �k, akik �rt�nk, �s minket seg�tve l�teznek. Mi az � „kistestv�reik” vagyunk, �s szeretnek benn�nket. B�rcsak mindenki meg�rten� ezt!

Teh�t k�peket festek, f�kat festek. �s legszebb F�iM FiaM h�z�nak falait d�sz�tik. Tudom, hogy szereti �ket, �s nekem is j� �rz�st, hogy akkor is, ha nem vagyok vele, az �n sz�vemmel festett k�peim vigy�zz�k az �lm�t.

A fiam nagyon megv�ltozott. �reztem, hogy t�rt�nt vele valami, de nem mondott semmit. Egy furcsa �rz�sem volt, de hi�ba h�vtam, nem vette fel a telefont. Ma pedig a hangja eg�sz m�s volt. D�lut�n felszaladtam hozz�, mert k�v�ncsi voltam, hogy mi t�rt�nt, de csak azt l�ttam, hogy valahogy „m�s”. Nem tudom ezt m�sk�ppen megfogalmazni: valami megv�ltozott. Nyugodtabbnak t�nt, �t�lelt amikor megl�tott, de valahogy m�s volt az �rint�se. Mes�ltem neki a tegnapi rossz �rz�semr�l, �s hogy valami t�rt�nt vele �lmomban, de csak mosolygott rajta. Nem mondott m�st, csak azt, hogy „minden rendben van”. Valami t�z volt az �p�let�kben, ez�rt hazak�ldt�k �ket – tal�n ezt �rezhettem meg �lmomban. H�la Istennek, hogy nem esett baja!

Este azon gondolkodtam, hogy tal�n valami �j ismerets�g. B�rcsak! B�rcsak tal�lna v�gre valakit, aki megnyitn� a sz�v�t!

G�bor a minap azzal �llt el�, hogy utazzunk el egy�tt valahov�. Nem mondta, hogy hov� k�sz�l, csak azt, hogy hozzak �tlevelet. Egy r�gi magyar v�rhoz ment�nk. Gyorsan �t�rt�nk a hat�ron, �s nagyon meglep�dtem, hogy rengeteg magyar turist�val tal�lkoztunk. Hatalmas, sz�p v�r volt egykoron, szinte �rezni lehetett az �s�k jelenl�t�t. A falakon r�gi csal�df�k voltak, �si �s nemes c�merek �s nevek. Mi�rt j�tt�nk ide? M�ly �r�m, �s m�ly b�nat volt bennem. Hol van ez a mes�s m�lt? Miv� lett mindaz, amit e nemes nevek �p�tettek?

G�bort e v�r �p�t�szete �rdekelte. �rdekes volt, ahogy felfedezte: ez bizony egy darabja m�ltj�nak. Kicsi gyerekk�nt is szerette a lovagt�rt�neteket, megl�togattunk sok v�rromot, �s soha nem �rtette, hogy mi lett ezekkel a v�rakkal, mi�rt d�ltek mind �ssze. El�sz�r azt hitte, hogy tal�n nem j�l �p�tett�k �ket, tal�n nem K�m�ves Kelemen �p�tette… Azt�n k�s�bb megtudta, hogy mi lett a sorsuk. J�l �p�tett�k meg azokat bizony a magyar mesterek, csak j�tt egy nagyobb er�, egy puszt�t� er�. Nem a k� volt a hib�s, m�g csak nem is az �p�t�: v�d�je nem volt a honnak. �s ma j�rtunk egy olyan helyen, ahol a falak m�g �llnak. �si dics�s�gben, de nem magyar f�ld�n. M�s orsz�gba ment�nk, �s a sz�v�nk megtelt b�szkes�ggel – mi �p�tett�k egykoron, �s a sz�v�nk megtelt f�jdalommal: miv� lett mindez a dics�s�g. A k�vek tan�k, �s hirdetik: volt egy n�p, mely maradand�t is alkotott. �s a f�k minden tavasszal hars�nyan hirdetik: mindig van �j �let.

�rdekes volt a fiam arc�t l�tni. F�jdalmat l�ttam a szem�ben, amilyet m�g soha. �s b�szkes�get, ami m�s volt, mint mikor versenyben legy�z�nk valakit. Ez „�” volt. A FIAM!

Mi�ta a v�rn�l j�rtunk, az�ta t�bbet vagyok egy�tt a fiammal. Rendszeresen megl�togatom. T�rt�nt ott valami, amit m�g nem �rtek. N�ha szomor�, n�ha vid�m.

Nekem is volt ilyen id�szakom, nem volt k�nny� id�szak. N�ha s�rtam, n�ha nevettem, azt�n megint s�rtam, megint nevettem. Ez m�g a f�rjem hal�la el�tt volt. Elmentem orvoshoz, mert f�ltem, hogy beteg vagyok. Ma m�r nem menn�k. Gy�gyszereket kaptam, amik nyugtattak, n�ha m�g el is tomp�tottak. Az igaz, hogy nem voltak m�r ing�saim, de igazi �rz�seim sem. Mintha lassan t�volodtam volna magamt�l. M�g szedtem a gy�gyszereket, mikor a f�rjem elment. Tal�n m�g j� is volt, hogy ez �gy alakult, m�rmint hogy akkor �pp egy „lenyugtatott” l�tben �ltem, de ma m�r tudom: ez csak t�neti kezel�s volt. Elkezdtem h�zni a gy�gyszerekt�l, �s neh�zkess�, lass�v� v�ltam. V�g�l is ez volt az, ami miatt abbahagytam ezek szed�s�t. Elfogadhatatlann� v�lt sz�momra, hogy a t�k�rben m�r nem magamat l�tom, egyre nagyobb m�retre kell lecser�lnem a ruhat�ramat, �s m�g mindig csak kerest�k a megfelel� gy�gyszert. �gy h�t saj�t elhat�roz�somb�l m�sfel� indultam. Ekkor kezdtem utazgatni, �s seg�tett a fest�s is, hogy elfoglaljam magam, �s �j �r�m�t tal�ljak.

Miut�n mindezt �n magam v�gig�ltem, m�r eszembe se jutna G�bort orvoshoz k�ldeni. Tudom, hogy „j�” az, ami t�rt�nik, m�g ha nem is k�nny� �t�l�s. Csak a szeret� jelenl�temmel tudom �t seg�teni, mert neki kell v�gig�lni ezt az id�szakot. Nekem akkor, amikor a gy�gyszereket ettem, az elfogad�s hi�nyzott. G�bor m�r f�lig kir�ppent �s megn�tt, a f�rjem pedig nem engedett k�zel mag�hoz. Az egyetlen gy�gyszer a szeretet, ezt �n pontosan tudom. H�l�s vagyok, hogy ma m�r seg�thetem �t!

Amikor a v�z megindult, m�r tudtam: „megkezd�d�tt”. Valahogy t�bb „g�mb�t” l�ttam m�r el�tte, �s nagyon er�sen �reztem G�bor mellett is �ket. Im�dkoztam a fiam�rt valami megmagyar�zhatatlan ok miatt, �s im�dkoztam e n�p�rt is, amit egyre jobban szerettem. �reztem azt a hatalmat, mely egykor itt �lt, �s valahogy azt is �reztem, hogy visszat�r�ben van. �reztem, hogy minden rossz, ami megjelent az ut�bbi id�ben ebben az orsz�gban, minden ellens�gesked�s valami �jat k�sz�t el�. Valahogy az emberek lettek m�sok. Bel�l.

�jra felvettem a kereszts�get, amit m�lyen eltemettem magamban. Ben�ztem n�ha egy-egy templomba, de legink�bb a term�szetben im�dkoztam. Nagyany�m kertje, meleg otthona sokszor jutott eszembe, �s mes�i fel�ledtek bennem. Elkezdtem lejegyezni a mes�ket, amik eszembe jutottak. �gy gondoltam, hogy majd az unok�mnak adom, ha m�r nagyobb lesz. Mes�lek neki bel�le, d�danyja mes�ib�l. K�peket is k�sz�tettem hozz�, ez az �n aj�nd�kom lett volna.

Amikor a v�z elindult, ezt a k�nyvet vettem magamhoz. Menni kellett, �s nem tudtam, mit vigyek. Ruha kell, �s n�mi �lelem, �s legyen ez, amit elviszek. G�bor j�tt �rtem, �s felment�nk a hegyre. Nem gondoltam, hogy od�ig is el�r majd a v�z, �s csak sok�ra csendes�lt el a sz�l, �s �llt el az es�. A hegyen gyakran mes�lt�nk, sokat rajzoltunk. �s G�bor velem volt. Ez volt a legfontosabb: a fiam velem volt. N�ztem, ahogy feln�tt, ahogy �rett� v�lt. N�ztem, ahogy mese k�zben n�zte a kicsiket. �s n�ztem, ahogy „megEmberesedett”, �s t�masza lett m�soknak. Sokszor vigasztalt embereket �s j�tszott a kicsikkel, �s b�szke voltam r�, nagyon b�szke. Sokszor l�ttam csod�latos g�mb�ket k�r�l�tte, amik n�ha eggy� v�ltak vele. �rz�keltem ezeket a g�mb�ket mindenki m�sn�l is, �s valahogy „f�nyesebb�” v�ltak �ltaluk az emberek. Sok f�lelem �s b�nat t�vozott, �s valami m�ly megnyugv�s �s csend t�lt�tte be a teret. Voltak, akik hangszert hoztak – �k azokon j�tszottak. Voltak, akik k�nyveket hoztak, �k mes�ltek. Voltak, akik im�dkoztak, vagy t�ncoltak – �s valami elmondhatatlan nyugalom kezdte bet�lteni a teret.

A t�l elm�lta ut�n apadni kezdett a v�z, �s mi m�r nem voltunk k�t�ttek a hegyhez. A t�l v�g�re elfogytak a f�k, meleget adtak nek�nk – �s lent sem maradt semmi. A v�z szinte mindent elvitt, alig tal�ltunk ismer�s helyeket. Nem is tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk. �jfajta l�nyek jelentek meg k�r�l�tt�nk. Csak p�ran l�ttuk �ket, a t�bbs�g nem �rz�kelte jelenl�t�ket. „Oda�lltak” mell�nk, �s gy�gy�tottak. �rdekes volt „l�tni”, ahogy betegs�gek elm�ltak, �s kezdtem meg�rteni a gy�gy�t�s menet�t. M�r �rtettem, hogy mi�rt �reztem r�gen falakat a fiam sz�ve k�r�l – mert t�nyleg ott voltak, csak ezt nem „tudtam”. �s l�ttam, ahogy elakadt energiap�ly�k �jraindultak, elz�r�dott r�szek f�nnyel teltek. „H�t ez a gy�gy�t�s” gondoltam, a kiegyens�lyoz�s, a f�nny� tev�s.

N�h�nyan, akik „l�ttunk”, megh�v�st kaptunk e gy�gy�t�sokhoz. Volt, aki „�rtette” �ket, majd mind meg�rtett�k: seg�ts�get v�rnak t�l�nk. „Egy�tt” kerest�k fel a betegeket, �s rajtunk kereszt�l is gy�gy�tottak. Voltak, akik m�g „bez�rtak” voltak, �s n�luk k�rt�k a mi seg�ts�g�nket. Mindez persze azt is jelentette, hogy m�g t�bbet l�ttunk. Elmondt�k e l�nyek, hogy ne besz�lj�nk senkinek e l�t�sr�l, mert ezzel megijeszthet�nk m�sokat. K�rdezz�k meg, hogy seg�thet�nk-e valamiben, utalhatunk arra, amit �rz�nk, de ne besz�lj�nk arr�l, hogy „l�tjuk” �ket. Ha k�rik vagy elfogadj�k a seg�ts�g�nket, akkor m�r gy�gy�that�k.

Sokan voltak, akik m�g tele voltak f�lelmekkel, vagy szeretteiket gy�szolt�k, �s nekik m�g sok seg�ts�g kellett. K�s�bb elkezdtek �jfajta, m�sok sz�m�ra is l�that� l�nyek megjelenni, akik ink�bb tan�tani kezdt�k a csoportokat. Mivel a testek kiegyens�lyoz�sa �s tiszt�t�sa befejez�d�tt, ez�rt a f�lelmek old�sa volt a f� feladat. Besz�ltek arr�l, hogy a F�ld hamarosan �talakul, �s ehhez a mi seg�ts�g�nk, k�zrem�k�d�s�nk is kell. Besz�ltek az �tkel�sr�l, mely mindenki el�tt nyitva �ll� lehet�s�g. �tkelhet�nk egy m�s vil�gba, ahol majd ism�t egy�tt lehet�nk. Szem�lyre szabott minden �t, minden l�leknek egyed�l kell �thaladni bizonyos kapukon, �s azt is elmondt�k, hogy erre mindenki k�pes, aki itt van. Nem kell, nem k�telez� �thaladni e kapukon, mert aki itt akar �lni, az maradhat. Aki viszont v�llalja az �tkel�st, az tudja, hogy minden, ami akkor megjelenik k�r�l�tte, az ill�zi�, �s ne engedje, hogy elragadj�k. A legjobb, a legegyszer�bb �gy az �tmenet, ha a bels�nkre, sz�v�nk szeretet�re koncentr�lunk, mint egyetlen l�tez� val�s�gra, �s hagyjuk elmenni a k�peket. Minden l�lek k�pes az �tkel�sre, �s �k ez�rt j�ttek k�z�nk, hogy ezt elmondj�k. Minden test �tesett a sz�ks�ges �talak�t�sokon, mely ezt lehet�v� teszi. Rajtuk kereszt�l is azt �zent�k, hogy elment szeretteink m�r a t�loldalon v�rnak minket. Sokaknak adtak er�t �s �j rem�nyt e szavak, sokak kaptak �j er�t, hogy haladjanak az �ton. �n is �reztem n�ha elment f�rjem jelenl�t�t, aki ut�bb elmes�lte, hogy val�ban gyakran j�rt n�lam.

G�bor teljesen m�s lett. M�lyen hitt valami l�thatatlan j�ban, ami �t vezeti. Nem nevezte Istennek, de valami tiszta �s bels� h�v�st k�vetett. Gyakran n�ztem, ahogy seg�tett m�soknak, k�l�n�sen a gyerekeket szerette. Figyelte �ket, vigy�zott r�juk, am�g sz�leik m�shol voltak. „Nem lesz semmi baj” – mondtam, �s biztos voltam ebben. Szinte…

�s amikor elj�tt az „este”, �n mentem �t els�nek. Meg�lelt�k egym�st, �s azt mondtam: „V�rlak!” �s � v�laszolt: „Megyek!” Nem volt el�g a „szinte”, ezt tudtam. Ott voltam �s hittem, nem is hittem, hanem tudtam, hogy az egyetlen l�tez� val�s�g a szeretet. Szerettem �s tudtam, hogy „�n Vagyok” – �s megv�rtam a fiamat. �szinte �s m�ly h�la, boldogs�g t�lt�tt el, mikor �jra �t�leltem.

Haza�rt�nk.

V�gre Haza�rt�nk!

Ez az �n mes�m nektek, �bred� magyaroknak.

A k�nyv folytat�dik a 4. r�szben, el�rhet� ITT