A könyv 2. része elérhető ITT

Gábor tehát nem egyedül ment át, édesanyja is „vele volt”. Ki volt ő? Most elmesélem.

EGY ÉDESANYA NAPLÓJA

Ez az asszony, legyen a neve Éva, már hosszú évek óta imádkozott fiáért. Egyetlen gyermeke volt, férje már nem élt. Vágyott unokái megérkezésére, de Gábor nem volt az a tipikus apa-típus. Kezdetben azt hitte, hogy a fia vénlegény marad, valahogy sose jött össze egy hosszabb kapcsolata. Aztán persze látta azt is, hogy a baj az, hogy a fia nem tartja elég jónak magát. Kicsi korától kezdve volt benne valami, ami hajtotta: mindig jobbá válni. Ez még önmagában nem baj, a baj csak az volt, hogy emögött az húzódott: „nem vagyok elég jó!” Kicsi gyerekként fia sokat ült az ölében. Nagyon szerette a fiát, és a fia is rajongott érte. Ez az időszak valóban nagyon szép volt, de aztán amint egyre nőtt a fia, elmaradtak az ölelések.

Látta: a fia vívja a küzdelmeit. Fia vágyott arra, hogy szeressék és elfogadják, és ez sarkallta arra is, hogy a „legjobbá” váljon. Sajnos ez azt is hozta, hogy kissé lenézte társait. Kényszerré vált, hogy megfeleljen másoknak. Mélyen vágyott egy elfogadó társra, de eleve elzárta magát ezektől azzal, hogy nem fogadta el magát (és mást sem) úgy, ahogy volt. Képtelen volt a mában élni, képtelen volt megpihenni, mindig rohant valami után, ami pedig ott volt benne, de nem vette észre. Gondolkodott, hogy hogyan mondhatná el ezt neki. Sem anyai szigor, sem anyai érzés nem közvetíthette ezt. Fia mélyen szerette, és mindig megjelent, ha valami baj volt. Érezték egymás rezdüléseit. Ha nagyon hiányzott már a fia – eljött, aztán elment; majd újra jött, ha egy kis anyai szeretetre volt szüksége. Érezte és tudta, hogya fia mily sebezhető, ezért „csak” szerette – és soha nem bántotta. Amint a fia „megtelt” a szeretettel – újra elment. „Hogy segíthetném?” – de sokat töprengett rajta.

Egyszer egy különös álma volt: álmában festett. Olyan képeket festett, melyeknek valami különös fénye volt. Gyerekként sokat festett, majd később abbahagyta. Mikor a fia megszületett, utána egy ideig megint festett, aztán valahogy megint pihent az ecset. Férje halála megviselte, igen, azóta egyáltalán nem festett. Ideje is kevesebb volt, mert többet kellett dolgoznia, hisz fia még tanult. Egyetlen támasza volt a férje, akit bár mélyen szeretett, de nem ért el a szívéig. Bántotta a gondolat, hogy így engedte el a párját. Mindig tisztelte és szerette, de nem ért el a szívéig. És most itt az egyszem gyereke, aki szintén ilyen falak mögött él. Érezte, hogy segítenie kell – de hogyan? Hogyan szeresse úgy, hogy ne maradjon olyan árva, mint az apja? Hogyan segíthetné, hogy megértse végre: ő a legtökéletesebb ember, aki valaha is élt, hogy úgy jó, úgy tökéletes, ahogy van! Ismert néhány barátnő-jelöltet, még beszélt is velük, és ők ugyanezzel küszködtek: látták a falat. Mi ez a fal? Mi ez a félelem? Mitől fél a fia? Mitől fél, hogy ennyire be van zárkózva?

Szóval abban az álmában csodálatos képeket festett. Pici korától kezdve nagyon szerette a színeket, képes volt órákig nézni a kertet, egy hegyet, vagy más tájat. Elbűvölte a víz csillogása, a lehulló hó fehérsége. Régebben gyakrabban festett képzeletbeli tájakat, különös lágy színekkel.

És az álma valóra vált. Elkezdett festeni, és képei a fiát is megérintették. Színek és formák belül és képeiben új életre keltek, és felébredt benne valami elrejtett képesség. Új színeket kezdett látni. Már nemcsak kék volt az ég, hanem rózsaszín, már nem sárga volt a Nap, hanem mély arany, és már nem zöld volt a fa, hanem fehér. Fényeket kezdett látni, amik cikáztak, és néha csodálatos fényből szőtt gömböket, amik „megmutatták” magukat. Elkezdett olyan dolgokat látni, amik „mások” voltak, és valami mást mutattak, mint amit eddig ismert. Nem beszélt ezekről senkinek, de képein megjelentek. Egy ismerőse egyszer azt mondta, hogy ő is lát ilyen „lényeket”. Sejtette, hogy nem ő az egyetlen ember, aki lát ilyesmiket, és ezért nagyon örült e megerősítésnek. Nem hitte, hogy képei mesterművek, de azért csak festett, festett. És örömmel festett.

Fia önállósodása után sokat utazott, „gyűjtötte az élményeket”. Különleges helyeken járt, különleges erdőkben, mert leginkább ezeket szerette festeni. Elbűvölte a víz is, de a fa volt az, ami mélyen izgatta, a fában levő élet. Egy „mozdulatlan” élet, mely mély tisztelettel töltötte el. Egy hatalmas öreg fa olyan idők tanúja, mely ma már a feledés homályába merült. És még mindig itt állnak. Figyelte és nézte a fákat, figyelte és nézte hajtásaikat, és nézte a régi és új lét gyökereit. Az ágak az eget érték, és mélybe nyúló gyökerei ki tudja merre jártak. Itt állnak előttünk, félig megkövülten és élettelenül, és mégis magában egyesít mindent: élt a múltban, él a jelenben, és él a jövőnek. Egyetlen magból építi hatalmas és tökéletes testét, egyetlen apró magból lesz mindaz, mi századok tanúja, és egyetlen apró magból lesz mindaz, ami egész életében a fényből él. Milyen tökéletes benne anyag és fény egysége! Tele van fénnyel, tele van élettel. Körbevesznek és gyógyítanak minket – és mi nem tiszteljük, sokszor még csak észre sem vesszük őket. Nem figyelünk rájuk, pedig értünk élnek: hogy legyen mit ennünk, legyen mivel fűtenünk, és legyen mit belélegeznünk. Táplálnak és éltetnek bennünket – szó szerint!

 A fák voltak, amik leginkább lenyűgöztek. Nagyon erősen kötődtem a természethez kicsi korom óta, mert szüleim falun, nagyszüleim tanyán éltek. Minden évben sok időt töltöttem nagyszüleimmel a tanyán, és ott „benne éltem” a természetben. Nem volt villany, csak petróleumlámpa, és amikor beköszöntött az este, bizony vége volt a napnak. Nagyanyám vizet merített és megmelegítette, majd megfürdetett a kis lavórban. Nyáron néha telemerte az udvaron levő kádat, és azt a Nap melegítette fel. De jó is volt abban fürdeni! Fürdés után este imádkoztunk, majd mesélt nekem. Mikor bebújtam a friss illatú dunyha alá, én voltam a legboldogabb gyerek. Nagyanyám csak mesélt, mesélt, amíg el nem aludtam – egyetlen unokája voltam. Fia meghalt a háborúban, így édesanyám maradt egyetlen gyermeke. Soha nem mesélt a fiáról.

Aztán másnap kelt az élet, kiáltott a kakas, kiengedtük a tyúkokat az ólból. Néhány kotlós a szobában volt, és ott keltette a kiscsibéket. A többi szárnyas jószág kint szaladgált a kis bekerített udvaron. Néha átmentünk a szomszéd tanyára, mert onnan minden nap bejártak a faluba, és leadtuk a „rendelést”. Este ismét átmentünk, vittünk pár tojást meg friss kenyeret, amit sütöttünk, és elhoztuk a bolti árút. Néha elmentünk kannákkal vízért egy közeli kútra, mert annak nagyon jó íze volt. Mostunk, gyomláltunk, egyszer még szappant is főztünk, de én legjobban a kenyérsütést szerettem. Vidám napok voltak.

Aztán a mama kórházba került, és meghalt. Már nem élt a régi ház, csak az emléke a szívemben. Kijártunk néha dolgozni a kis kertbe, leszedtük a gyümölcsöket, de már nem volt többé az én meleg otthonom.

Mikor nagyobbacska lettem, sokat dolgoztam a kertben. Akkor már nem szerettem a kertet. A kertben telt a nyaram, és a családdal mégse volt időnk egymásra. Kelni kellett, mert a szőlő, gyümölcs „nem várt”. Válogatva szedtük a gyümölcsöt, mert csak így „vették” át. Gyakran volt ideges és fáradt a család: hogy tudjuk eladni a termést, mennyit fizetnek érte. Holt volt már nagyanyám kertje, nagyanyám nyugalma! Dolgoztunk egész évben, aztán alig fizettek érte. Értelmetlenné vált a munka, ami mégiscsak kellett, hogy „megéljünk”. Megéltünk. És megéltem gyerekként a családtól és a természettől való elszakadást. Már csak felnőttként és anyaként értettem meg szüleim áldozatát. Egyedül voltak, és élni akartak, élni ember-módra, szeretetben. Még nem volt kész a világ erre, és ez megtörte őket. Akarták, hogy nekem jobb legyen, és ebbe majdnem belerokkantunk. Szeretni akartak, de nem tudták hogyan… És én se tudtam… Pontosan érzem fiam tanácstalanságát, mert én is átéltem mindazt, amin ma ő megy át. Én ma már segíthetem, ezt pontosan tudom. Elfogadtam sorsomat, elfogadtam létemet, és elfogadtam, megszerettem szüleimet, amire gyerekként is vágytam. Fiam megszületése után ők is megtanultak „szeretni”, és ami a legfontosabb: átélni, kimutatni őszintén mindezt.

Már szüleim is elmentek, csak fiam él. Megtapasztalom nap mint nap, hogy milyen ereje van egy jó szónak és egy elfogadó érintésnek. Azt is tudom, hogy erre vágyik minden ember, mert mi ugyanúgy érző lények vagyunk, mint a fa, mely bölcsőnk és utolsó utunk kísérője is: kérges külsőnk érző és szerető szívet takar, aki vágyik szépsége megmutatására. Mi elbújhatunk – egy fa mindig a helyén áll. Minden évben új hajtást hoz, új életet, hogy mutassa: benne élet van! Majd ha itt az idő, elhullajtja leveleit, hogy legyen hely az újnak. Csak nő és nő – és csupa fény. Milyen érdekes volt, amikor elsőször láttam egy fa fényét. Ugyanúgy van teste, mint nekünk, és ugyanúgy van „aurája” (lelke) is, mint nekünk. Ha sokáig nézünk egy fát, főleg nyáron, akkor látható a fény, ami körbeveszi. Mikor ezt először megláttam, akkor értettem meg, hogy ha egy fa közelében tartózkodunk, akkor tulajdonképpen belépünk a fa belsőjébe. És egy fa bizony átölel bennünket. Kedves társaink ők, akik értünk, és minket segítve léteznek. Mi az ő „kistestvéreik” vagyunk, és szeretnek bennünket. Bárcsak mindenki megértené ezt!

Tehát képeket festek, fákat festek. És legszebb FáiM FiaM házának falait díszítik. Tudom, hogy szereti őket, és nekem is jó érzést, hogy akkor is, ha nem vagyok vele, az én szívemmel festett képeim vigyázzák az álmát.

A fiam nagyon megváltozott. Éreztem, hogy történt vele valami, de nem mondott semmit. Egy furcsa érzésem volt, de hiába hívtam, nem vette fel a telefont. Ma pedig a hangja egész más volt. Délután felszaladtam hozzá, mert kíváncsi voltam, hogy mi történt, de csak azt láttam, hogy valahogy „más”. Nem tudom ezt másképpen megfogalmazni: valami megváltozott. Nyugodtabbnak tűnt, átölelt amikor meglátott, de valahogy más volt az érintése. Meséltem neki a tegnapi rossz érzésemről, és hogy valami történt vele álmomban, de csak mosolygott rajta. Nem mondott mást, csak azt, hogy „minden rendben van”. Valami tűz volt az épületükben, ezért hazaküldték őket – talán ezt érezhettem meg álmomban. Hála Istennek, hogy nem esett baja!

Este azon gondolkodtam, hogy talán valami új ismeretség. Bárcsak! Bárcsak találna végre valakit, aki megnyitná a szívét!

Gábor a minap azzal állt elő, hogy utazzunk el együtt valahová. Nem mondta, hogy hová készül, csak azt, hogy hozzak útlevelet. Egy régi magyar várhoz mentünk. Gyorsan átértünk a határon, és nagyon meglepődtem, hogy rengeteg magyar turistával találkoztunk. Hatalmas, szép vár volt egykoron, szinte érezni lehetett az ősök jelenlétét. A falakon régi családfák voltak, ősi és nemes címerek és nevek. Miért jöttünk ide? Mély öröm, és mély bánat volt bennem. Hol van ez a mesés múlt? Mivé lett mindaz, amit e nemes nevek építettek?

Gábort e vár építészete érdekelte. Érdekes volt, ahogy felfedezte: ez bizony egy darabja múltjának. Kicsi gyerekként is szerette a lovagtörténeteket, meglátogattunk sok várromot, és soha nem értette, hogy mi lett ezekkel a várakkal, miért dőltek mind össze. Először azt hitte, hogy talán nem jól építették őket, talán nem Kőműves Kelemen építette… Aztán később megtudta, hogy mi lett a sorsuk. Jól építették meg azokat bizony a magyar mesterek, csak jött egy nagyobb erő, egy pusztító erő. Nem a kő volt a hibás, még csak nem is az építő: védője nem volt a honnak. És ma jártunk egy olyan helyen, ahol a falak még állnak. Ősi dicsőségben, de nem magyar földön. Más országba mentünk, és a szívünk megtelt büszkeséggel – mi építettük egykoron, és a szívünk megtelt fájdalommal: mivé lett mindez a dicsőség. A kövek tanúk, és hirdetik: volt egy nép, mely maradandót is alkotott. És a fák minden tavasszal harsányan hirdetik: mindig van új élet.

Érdekes volt a fiam arcát látni. Fájdalmat láttam a szemében, amilyet még soha. És büszkeséget, ami más volt, mint mikor versenyben legyőzünk valakit. Ez „Ő” volt. A FIAM!

Mióta a várnál jártunk, azóta többet vagyok együtt a fiammal. Rendszeresen meglátogatom. Történt ott valami, amit még nem értek. Néha szomorú, néha vidám.

Nekem is volt ilyen időszakom, nem volt könnyű időszak. Néha sírtam, néha nevettem, aztán megint sírtam, megint nevettem. Ez még a férjem halála előtt volt. Elmentem orvoshoz, mert féltem, hogy beteg vagyok. Ma már nem mennék. Gyógyszereket kaptam, amik nyugtattak, néha még el is tompítottak. Az igaz, hogy nem voltak már ingásaim, de igazi érzéseim sem. Mintha lassan távolodtam volna magamtól. Még szedtem a gyógyszereket, mikor a férjem elment. Talán még jó is volt, hogy ez így alakult, mármint hogy akkor épp egy „lenyugtatott” létben éltem, de ma már tudom: ez csak tüneti kezelés volt. Elkezdtem hízni a gyógyszerektől, és nehézkessé, lassúvá váltam. Végül is ez volt az, ami miatt abbahagytam ezek szedését. Elfogadhatatlanná vált számomra, hogy a tükörben már nem magamat látom, egyre nagyobb méretre kell lecserélnem a ruhatáramat, és még mindig csak kerestük a megfelelő gyógyszert. Így hát saját elhatározásomból másfelé indultam. Ekkor kezdtem utazgatni, és segített a festés is, hogy elfoglaljam magam, és új örömöt találjak.

Miután mindezt én magam végigéltem, már eszembe se jutna Gábort orvoshoz küldeni. Tudom, hogy „jó” az, ami történik, még ha nem is könnyű átélés. Csak a szerető jelenlétemmel tudom őt segíteni, mert neki kell végigélni ezt az időszakot. Nekem akkor, amikor a gyógyszereket ettem, az elfogadás hiányzott. Gábor már félig kiröppent és megnőtt, a férjem pedig nem engedett közel magához. Az egyetlen gyógyszer a szeretet, ezt én pontosan tudom. Hálás vagyok, hogy ma már segíthetem őt!

Amikor a víz megindult, már tudtam: „megkezdődött”. Valahogy több „gömböt” láttam már előtte, és nagyon erősen éreztem Gábor mellett is őket. Imádkoztam a fiamért valami megmagyarázhatatlan ok miatt, és imádkoztam e népért is, amit egyre jobban szerettem. Éreztem azt a hatalmat, mely egykor itt élt, és valahogy azt is éreztem, hogy visszatérőben van. Éreztem, hogy minden rossz, ami megjelent az utóbbi időben ebben az országban, minden ellenségeskedés valami újat készít elő. Valahogy az emberek lettek mások. Belül.

Újra felvettem a keresztséget, amit mélyen eltemettem magamban. Benéztem néha egy-egy templomba, de leginkább a természetben imádkoztam. Nagyanyám kertje, meleg otthona sokszor jutott eszembe, és meséi feléledtek bennem. Elkezdtem lejegyezni a meséket, amik eszembe jutottak. Úgy gondoltam, hogy majd az unokámnak adom, ha már nagyobb lesz. Mesélek neki belőle, dédanyja meséiből. Képeket is készítettem hozzá, ez az én ajándékom lett volna.

Amikor a víz elindult, ezt a könyvet vettem magamhoz. Menni kellett, és nem tudtam, mit vigyek. Ruha kell, és némi élelem, és legyen ez, amit elviszek. Gábor jött értem, és felmentünk a hegyre. Nem gondoltam, hogy odáig is elér majd a víz, és csak sokára csendesült el a szél, és állt el az eső. A hegyen gyakran meséltünk, sokat rajzoltunk. És Gábor velem volt. Ez volt a legfontosabb: a fiam velem volt. Néztem, ahogy felnőtt, ahogy éretté vált. Néztem, ahogy mese közben nézte a kicsiket. És néztem, ahogy „megEmberesedett”, és támasza lett másoknak. Sokszor vigasztalt embereket és játszott a kicsikkel, és büszke voltam rá, nagyon büszke. Sokszor láttam csodálatos gömböket körülötte, amik néha eggyé váltak vele. Érzékeltem ezeket a gömböket mindenki másnál is, és valahogy „fényesebbé” váltak általuk az emberek. Sok félelem és bánat távozott, és valami mély megnyugvás és csend töltötte be a teret. Voltak, akik hangszert hoztak – ők azokon játszottak. Voltak, akik könyveket hoztak, ők meséltek. Voltak, akik imádkoztak, vagy táncoltak – és valami elmondhatatlan nyugalom kezdte betölteni a teret.

A tél elmúlta után apadni kezdett a víz, és mi már nem voltunk kötöttek a hegyhez. A tél végére elfogytak a fák, meleget adtak nekünk – és lent sem maradt semmi. A víz szinte mindent elvitt, alig találtunk ismerős helyeket. Nem is tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk. Újfajta lények jelentek meg körülöttünk. Csak páran láttuk őket, a többség nem érzékelte jelenlétüket. „Odaálltak” mellénk, és gyógyítottak. Érdekes volt „látni”, ahogy betegségek elmúltak, és kezdtem megérteni a gyógyítás menetét. Már értettem, hogy miért éreztem régen falakat a fiam szíve körül – mert tényleg ott voltak, csak ezt nem „tudtam”. És láttam, ahogy elakadt energiapályák újraindultak, elzáródott részek fénnyel teltek. „Hát ez a gyógyítás” gondoltam, a kiegyensúlyozás, a fénnyé tevés.

Néhányan, akik „láttunk”, meghívást kaptunk e gyógyításokhoz. Volt, aki „értette” őket, majd mind megértettük: segítséget várnak tőlünk. „Együtt” kerestük fel a betegeket, és rajtunk keresztül is gyógyítottak. Voltak, akik még „bezártak” voltak, és náluk kérték a mi segítségünket. Mindez persze azt is jelentette, hogy még többet láttunk. Elmondták e lények, hogy ne beszéljünk senkinek e látásról, mert ezzel megijeszthetünk másokat. Kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e valamiben, utalhatunk arra, amit érzünk, de ne beszéljünk arról, hogy „látjuk” őket. Ha kérik vagy elfogadják a segítségünket, akkor már gyógyíthatók.

Sokan voltak, akik még tele voltak félelmekkel, vagy szeretteiket gyászolták, és nekik még sok segítség kellett. Később elkezdtek újfajta, mások számára is látható lények megjelenni, akik inkább tanítani kezdték a csoportokat. Mivel a testek kiegyensúlyozása és tisztítása befejeződött, ezért a félelmek oldása volt a fő feladat. Beszéltek arról, hogy a Föld hamarosan átalakul, és ehhez a mi segítségünk, közreműködésünk is kell. Beszéltek az átkelésről, mely mindenki előtt nyitva álló lehetőség. Átkelhetünk egy más világba, ahol majd ismét együtt lehetünk. Személyre szabott minden út, minden léleknek egyedül kell áthaladni bizonyos kapukon, és azt is elmondták, hogy erre mindenki képes, aki itt van. Nem kell, nem kötelező áthaladni e kapukon, mert aki itt akar élni, az maradhat. Aki viszont vállalja az átkelést, az tudja, hogy minden, ami akkor megjelenik körülötte, az illúzió, és ne engedje, hogy elragadják. A legjobb, a legegyszerűbb úgy az átmenet, ha a belsőnkre, szívünk szeretetére koncentrálunk, mint egyetlen létező valóságra, és hagyjuk elmenni a képeket. Minden lélek képes az átkelésre, és ők ezért jöttek közénk, hogy ezt elmondják. Minden test átesett a szükséges átalakításokon, mely ezt lehetővé teszi. Rajtuk keresztül is azt üzenték, hogy elment szeretteink már a túloldalon várnak minket. Sokaknak adtak erőt és új reményt e szavak, sokak kaptak új erőt, hogy haladjanak az úton. Én is éreztem néha elment férjem jelenlétét, aki utóbb elmesélte, hogy valóban gyakran járt nálam.

Gábor teljesen más lett. Mélyen hitt valami láthatatlan jóban, ami őt vezeti. Nem nevezte Istennek, de valami tiszta és belső hívást követett. Gyakran néztem, ahogy segített másoknak, különösen a gyerekeket szerette. Figyelte őket, vigyázott rájuk, amíg szüleik máshol voltak. „Nem lesz semmi baj” – mondtam, és biztos voltam ebben. Szinte…

És amikor eljött az „este”, én mentem át elsőnek. Megöleltük egymást, és azt mondtam: „Várlak!” És ő válaszolt: „Megyek!” Nem volt elég a „szinte”, ezt tudtam. Ott voltam és hittem, nem is hittem, hanem tudtam, hogy az egyetlen létező valóság a szeretet. Szerettem és tudtam, hogy „Én Vagyok” – és megvártam a fiamat. Őszinte és mély hála, boldogság töltött el, mikor újra átöleltem.

Hazaértünk.

Végre Hazaértünk!

Ez az én mesém nektek, ébredő magyaroknak.

A könyv folytatódik a 4. részben, elérhető ITT