A könyv 3. része elérhető ITT

Gábor tehát ott a szobában egy nagyon tiszta és erős Fényminőséget kapott, mely megnyitotta szívét. Mivel szíve zárt volt, ezért addig nemigen érezte azt, amit abban a pillanatban: betöltötte valami mély melegség, valami fény, ami kiemelte egy pillanatra a testéből. Felülről látta magát és minden mást a szobában, és látta, amint mindenki mellett több lény is szorgoskodott. Nyilvánvaló volt, hogy e gyógyító lények nagyon siettek, hisz belső érzékével érezte, hogy „kevés az idő”. Mindent pontosan és tisztán látott. Látta magát lent, amint ül a székében, és látta azt is, hogy e lények hogyan gyógyítják: tiszta és erős fénnyel törték át a falakat, melyek testét szinte teljesen körbevették. Látta azt is, hogy mindeközben új „testet” kapott. Nem teljesen értette, hogy mindez miért történik, de amikor visszatért a testébe, egy gyermek keze érintette. Mintha egy mély álomból tért volna vissza, de mindenre emlékezett. Mindenki „visszatért”. Mindenki „fényesebb” és ismerősebb volt, mint mikor ideértek. Nem tudta pontosan, hogy most mit tegyen, ám ekkor egy belső érzése támadt: „menj haza és pihenj”. Mindenki felállt, és elindult „haza”.

Gábor másnap élénken emlékezett mindenre. Látta magát lent és fent. Édesanyja telefonált reggel, hogy minden rendben van-e, és ő igennel válaszolt. Utóbb derült csak ki, hogy az édesanyja valami megmagyarázhatatlan ok miatt egész este rá gondolt, érezte, hogy valami különös dolog történik vele. Álmában ő is jelen volt a szobában, és nézte a fiát. A szomszéd néni is rányitott reggel, mert előző nap sütött valami finomat, de este nem tudta áthozni, mert Gábor későn ért haza. Nem sokkal ezután egy kedves ismerőse is kereste, mert valami furcsa érzése volt tegnap. Mindezek után már nyilvánvaló volt, hogy fontos dolog történt. De mi? Ki tudná ezt megmondani?

Délben egy barátjával ebédelt, akivel már hosszú ideje nem beszélt. Ez az ember már egyetemista korában is furcsa volt: minden reggel imádkozott. Nem volt amúgy szenteskedő, de furcsa volt számára, hogy egy fiú így kezdje a napját. Most egy jól menő cég elnöke. Ki gondolta volna, hogy ilyen magasra jut? Állást ajánlott neki, mert épp olyan emberre van szüksége, aki már élt és dolgozott külföldön. Gábor az édesapja halála után néhány hónapig egyik nagybátyjánál lakott Kanadában, majd onnan visszatérve lett építész. Érdekes, hogy pont ma történik mindez.

Miért ne? Elfogadtam az állást. Amikor este végiggondoltam a napot, én magam lepődtem meg azon, hogy milyen könnyen mondtam igent. Szerettem azt, amit csináltam, de már nem jelentett igazi kihívást. Tulajdonképpen leengedtem egy kicsit az utóbbi időben. Érdekeltek új dolgok, de nem lelkesített már a munka. Izgatott az új lehetőség, és persze az is jól esett, hogy kívülről kerestek meg. Egy ideig még eltart, amíg eljöhetek a cégtől, de már az új az, ami igazán érdekel. Többször beszéltem Sándorral, megbeszéltük, hogy mi lesz az új munkám. Elkezdtem gyűjteni mindenféle lapokat, amiből készültem az új munkára. Mindeközben pedig az volt az érdekes, hogy több lett a szabadidőm. Elkezdtem készülni az újra, elláttam a régit, és mégis: több időm jutott magamra. Amikor esténként lefeküdtem, már nem járt az agyam mindenféle terveken. Jó volt pihenni, jó volt kissé lazítani. Éreztem, hogy lezárul valami az életemben. Elmentem koncertre, elmentem barátokhoz, olyan helyekre, ahol már rég jártam. Eljöttek hozzám régi barátok, akikkel már rég nem találkoztam. Kissé tényleg olyan volt, mintha „búcsúznék” a régi énemtől. Készültem valami újra, ami nem tudtam mi lesz, és búcsúztam a régi élettől. Nem tudtam, mit hoz a holnap, de valami mély belső béke öntött el mindig, ha az új életemre gondoltam. Már nem izgatott a holnap. Élveztem minden pillanatot, könnyebbé vált az életem. Nem tudom másként elmondani, de olyan érzésem volt, mintha börtönből szabadultam volna ki, vagy mintha „látnék” valamit, amit addig soha. Másként néztem az emberekre: nem csak testük, de valahogy lényük is volt. „Felfedeztem”, hogy mennyi minden van körülöttem, amit addig észre se vettem. Tényleg olyan volt, mintha hosszú álomból ébrednék, és ízlelgetném az életet. És az élet szép volt. Egy ideig…

Amikor elkezdtem jobban figyelni a bennem zajló dolgokra, egy idő után furcsa helyzetekben találtam magam. „Döntési” helyzetekbe kerültem. Gyakran kerültem olyan helyzetekbe, melyek „rossz” emlékeket vagy érzéseket váltottak ki belőlem. Szembesültem hibáimmal, és találkoztam megbántott emberekkel. Néha dühös és ingerült lettem. Nem teljesen értettem, hogy miért kerülnek elém ezek a helyzetek és emberek. Gyakran éreztem magam félénknek és magányosnak, majd szembejött egy szép nő vagy ismerős, és máris elmúlt a rossz érzés. Ma már tudom: ha tisztulunk, akkor felszínre kerülnek árnyaink, mélységeink. Minél tisztább Fényben létezünk, annál mélyebb fájdalmak kerülnek felszínre. Édesapám emléke nagyon fájdalmas érzéseket hozott felszínre. Azon kaptam magam, hogy többször álmodtam apámmal. Álmomban „szerető” család voltunk, olyan, amilyen talán soha. Mélyen szerettem szüleimet, és éber állapotomat is átjárta ez az érzés. Apám már jó 10 éve nem élt. Gyerekkoromban gyakran vitt meccsekre és más helyekre, de mint „család” nemigen jártunk sehova. Anyám inkább festegetett vagy rajzolt, ez engem kevéssé érdekelt. Aztán mikor apa elment, onnantól kezdve anya nem rajzolt. Most 1-2 éve vette elő ismét a vásznait. Nagyon szerettem anyámat, de nem tudtam kimutatni az érzéseimet. Most éreztem, hogy apámat nem szerettem eléggé, mert nem ismertem. Fájtak most ezek az érzések. Elmeséltem anyámnak a történteket, mármint az álmaimat, és ő elmesélte, hogy gyakran lát most ő is apával kapcsolatos álmokat. Megnéztük a régi fényképeket, megidéztük a múlt időket. Előkerült apa a múltból, és édesanyám elmondta, hogy milyen büszke volt rám apa, és mennyire szeretett. Mély szeretet és hála öntött el mindkét szülőm iránt, és amikor megöleltem anyámat, éreztem, hogy már nem neheztelek rájuk semmi miatt. Ez az érzés vagy állapot azóta is elkísér. Valahogy igazi „részemmé” váltak szüleim. Olyan, mintha összekapcsolódtunk volna. Természetes állapot lett az, hogy mi egyek vagyunk. Meg tudtam ölelni anyámat hosszú idő után újra, és meg tudtam ölelni „magamat” is. Igen, ez volt a legfurcsább érzés: szerettem magamat. Szerettem az életem, és „hálás” voltam a „világnak”, hogy itt élek. Különleges napok voltak ezek: néha nagyon szomorú voltam, máskor repkedtem a boldogságtól. Teljesen olyan volt, mintha inga lenne bennem, ami hol az egyik, hol a másik irányba lendült ki. És aztán már egyre kisebbek lettek a kilengések…

Időközben új munkámat is megkezdtem, ami nem volt túlzottan más, mint a régi, csak valahogy nagyobb lett a felelősségem. Új módszerekkel dolgoztam, új utakat kerestem. Aztán jött a szélvihar…

Egy reggel arra ébredtem, hogy hatalmas villámokkal hatalmas szél támadt. Nem volt ez szokásos vihar, majd szinte 3 napig esett az eső. Nem mentem be dolgozni, aki csak tehette, védett helyen maradt. Hömpölygött a víz az utcákon és tereken, számtalan lakót kellet kiköltöztetni otthonából. Mindenütt megteltek a pincék, egy ideig próbálták szivattyúzni őket, de minden hiábavaló volt. Kiléptek a folyók a medrükből, sok helyről elmenekültek az emberek. Én hegyen laktam és édesanyám is, így nekünk nem kellet kiköltöznünk, de lentebb sok ház került szinte teljesen víz alá. Aztán mintha elvágták volna: kisütött a Nap. Megkezdődött a „helyreállítás”. Házak, néhol egész falvak dőltek össze, állatok és emberek pusztultak el. Megbénult minden közlekedés, és néhol fosztogatások is történtek.

Megteltek a magasabban fekvő házak, vidéki és helyi rokonok jöttek hozzánk is. Megkönnyebbültünk, amikor eltűnt a víz az utcákról, de bizonytalan volt minden hálózat, minden elektromos rendszer. Komoly károkat okozott a szél, sok bolt, üzlet vált használhatatlanná. Felmértük mi is a tartalékainkat, és minden fontos dolgot biztonságos helyre tettünk. Bizonytalan volt, hogy mikor lesz kenyér és más élelem, és elkezdtük járni az üzleteket. Hatalmas tömeg volt mindenhol, pánikszerűen vásárolt és cserélt mindenki. Mi sem jutottunk pénzhez, mert a hálózat nem üzemelt. Pánik tört ki az embereken, és „beosztóbbak” lettünk. Dolgoztak a szakemberek, de még csak a károk felmérésénél tartottak. Alig voltak hírek, mert nem voltak újságok, nem működött a tévé és rádió sem. Néhányan hoztak híreket, majd lassan elindult minden: lett áram, lett újság, lett élelem.

Vagy talán mégsem minden? Volt egy ismerős pap, aki azt mondta, hogy mindez nem történt volna meg, ha az emberek más módon élnek. Nem értettem, de valami azt súgta, hogy mindez nem történt volna ilyen módon, ha az emberek más módon élnek.

Az utóbbi években nagyon sok minden változott; elkezdődött valami közeledés a nemzetek között. Voltak ellentétek, de a határok megnyitása óta valahogy másként néztünk egymásra. Elkezdtünk közösen gondolkodni gondjaink megoldásán, elkezdtünk társként nézni a másikra. Nem volt ez mindig zökkenőmentes. Egyik ország sem akarta feladni „elveit” és kiváltságait, és néha mások rovására igyekezett előnyökhöz jutni. Ezen országok tűzzel-vassal ragaszkodtak javaikhoz, mások kirekesztéséhez. Érdekes módon épp ezekben az országokban voltak az utóbbi évek legnagyobb árvizei, a legnagyobb pusztításokkal járó katasztrófák. És bizony épp őket kellett segíteni élelemmel és szaktudással. Nagyon komoly erőpróbái voltak ezek a „közösségnek”, és bizony a korábban kitagadott, megvetett vagy lenézett részek önzetlenül segítettek. Érdekes volt megtapasztalni az összefogások erejét.

És most, amikor minket ért ilyen baj – bizony minket is megsegítettek. Kicsi és nagy is megtapasztalta az összefogás erejét. Voltak visszaélések, mert sajnos vannak olyanok, akik minden helyzetben csak a saját javukat keresik. A többség azonban megtanulta a saját bőrén, hogy kicsi és nagy csak együtt érhet célt.

Ez az Én mesém nektek, ébredő magyaroknak.

A könyv folytatódik az 5. részben, elérhető ITT