"...Büszkeség és balítélet...
Gyorsan váltakozó energiákban vagyunk. Kicsit minden nap más a tanítás, más a feladat. Érkezik a Nap-Jupiter kvadrát a következő pár napban.
Nagyon egyszerűen, most újabb teszt jön abból, hogy mennyire tudjuk önmagunkat a helyén kezelni.
A Nap-Jupiter ebben az aspektusban olyan erőket hordoz, amiben minden felnagyítódik, ami az Egónkkal kapcsolatos.
Ide nekünk az oroszlánt is érzésünk lehet, hirtelen úgy érezhetik sokan, hogy fél kézzel megváltják a világot és bármibe fognak, az most biztosan sikerül.
Elbizakodottság, büszkeség, gőg, túlzott erőfitogtatás, csalóka optimizmus, aztán a nagy lendületben végül alul maradunk...
Általánosságban véve bár most kicsit csendesedni fog az eddig tartó égi műsor, de kisebb szösszenetek azért lesznek. Ez is ilyen. Ha nem figyelünk, meg tudja alattunk rántani a szőnyeget...
A Nap évente kétszer ér a Jupiter kvadrátjába, ez most az egyik.
Ilyenkor mindig a túlzásokkal dolgozunk, akár pénzügyekben, érzelmekben, énképpel vagy hatalommal kapcsolatban. Nap-Jupiter kvadrát idején még azoknak is lehet önbizalma, akiknek addig nem volt és olyat is meg merünk engedni magunknak, amit addig nem.
De ez egy két élű kard. A Jupiteri energiáknál kivétel nélkül kulcsszó a mértékletesség.
Jupiter ugyanis csalóka. Ha elhisszük azt a magával ragadó optimista erőt, amit ilyenkor érezni kezdünk magunkban és nekirohanunk valaminek, hogy megvalósítsuk, biztosan koppanni fogunk majd a végén.
A jó szerencse kísértése a Nap-Jupiter kvadrát és csak addig pödörgessük az sors bajszát vagy nyújtózkodjunk azzal a bizonyos takaróval, amíg az valóban tart.
Itt most az önbizalmunkat, az önhittségünket, a büszkeségünket, a szerencsénkbe vetett vakhitünket teszik próbára. Némi tiszteletlenségre, jogtalanságra való hajlammal is fűszerezve.
A Szűzben járó Nap miatt felnagyítódhat a szőrszálhasogatás, az élő fába is beleköthetünk, és kicsit megjelenhet az okoska üzemmód is, magyarul senki ember fia nem láthatja jobban nálunk a dolgokat. Mert mi látjuk jól, mi látjuk át, mi tudjuk, hogy mi a helyes, mi tartunk majd rendet, mert hirtelen mi válunk az Univerzum egyszemélyes rendező elvévé.
Kezelni úgy érdemes, hogy minden bennünk megjelenő érzetből, lendületből, lelkesedésből, meggyőződésből gyököt vonunk - és még úgy is valószínű, hogy túltoljuk.
Ne most akarjunk mindent egyszerre megoldani, ne rohanjunk, ne akarjunk többet, mint amennyit elbírunk, mert visszaüthet. Fizikailag, morálisan, anyagilag ésatöbbi.
A szerencsénk és az erőnk nem végtelen, most az okosan, mértékkel megtett lépések vezetnek biztosan előre.
Bár nem a Vénuszról van szó, ami alapesetben hordozná a pénzügyi témákat, de ettől függetlenül a túlkapásra való hajlam miatt most a pénztárcánk is kárát láthatja ennek. Ne most gondoljuk, hogy megkötjük életünk nagy üzletét, és ne most fektessük be minden pénzünket vagy költsük el bármire, ami most jó ötletnek és megengedhetőnek tűnik.
Lelkes igazságosztók most kicsit vegyenek vissza, szokásosnál is jobban érvényes az, hogy a világban nem egyedül mi tudjuk csak, hogy minek hol kéne lennie, kinek mit kéne tennie, és mások morális iránytűjét nem a mi dolgunk átállítani.
Mindent mértékkel.
Minél nagyobb bennünk a lendület, annál inkább fogjuk vissza magunkat. Könnyen felperzselődhetünk...
Szeretettel,
Szelényi Eszter..."
2024.09.10.
„…Szívből szólni...
Bizonytalanságainkat, egymás bántását, az egymással való türelmetlenséget, agressziót nem mindig az okozza, hogy alkalmatlanok vagyunk az értő, egymást figyelő és meghalló kommunikációra, hanem az, hogy saját önbecsülésünk csorbái, szeretetlenségünk, magányosságunk, elkeseredettségünk, félelmeink miatt bántani kezdjük egymást, s mindenáron uralni akarunk olyan helyzeteket, amik aztán éppen emiatt kicsúsznak a kezünkből - még tovább fokozva a bennünk dúló viharokat, amire aztán ezután ilyenkor még a „na ezt sem így kellett volna” érzése is ráül.
Borzasztó nehéz most megfogni azt, hogy ne reflexből ugorjunk neki másoknak egy helyzetben, mert szinte biztos, hogy van valami a háttérben, amit nem látunk, nem tudunk, és ha csak a saját szemszögünkből nézzük, és annak mentén fújjuk a magunkét, akkor biztosan kiderül majd a végén valami, ami miatt aztán mi érezhetjük magunkat rosszul, amiért nem voltunk türelmesebbek, körültekintőbbek.
De nem csak az óvatosságról szól mindez. Szól arról is, hogy merjük átlépni a sértettségeinket, a büszkeségünket, tulajdonképpen az egónkat, mert az azokhoz való ragaszkodás egyrészt biztosan nem vezet sehova, másrészt csak rajtunk múlik, a mi döntésünk, hogy abban meddig is ücsörgünk.
Egy-egy nehezebb helyzetben természetes az, hogy fájdalmak, igazságtalanságok, bántások vagyis tükrök jelennek meg számunkra. Ezekre nézhetünk múló segítségekként, amik újabb tanulnivalót hoztak számunkra, vagy belekapaszkodhatunk, és elvonulhatunk ilyenkor azokba a mintázatokba, amikkel évtizedek óta üzemelünk ilyenkor: megbántódhatunk, megsértődhetünk és a minket ért igazságtalanságra hivatkozva elzárkózhatunk vagy nekimehetünk a másiknak.
Miközben várjuk azt, hogy majd egyszercsak megjön a feloldozás, hogy a másik elismeri a mi érzéseink jogosságát, hogy bocsánatot kér vagy valahogyan rendezi a felénk tanúsított bántó viselkedést.
De ez nem mindig történik meg...
Ilyenkor két választásunk van. Vagy ugyanabban a gyermeki sérülés-pillanatban tartjuk magunkat akár évekig, évtizedekig, amiből sosem lesz feloldozás, hiába várjuk, vagy felnövünk ebből és továbblépünk a saját magunk által létrehozott fogságunkból.
Az életben vannak pillanatok, amikor valóban a tudatunk tiszta erejével van lehetőségünk eldönteni, hogy milyen játszmát folytatunk önmagunkkal még mindig tovább és mit hagyunk végre abba.
Szenvedéseink nagy részét sokszor nem maga a bántás, hanem az ahhoz való ragaszkodás okozza, hogy egy olyan pillanatra várunk, amiben a másik egyszercsak feloldoz azzal, hogy meghallja, amit mi szeretnénk ha meghallottak volna belőlünk, ezzel legalizálja, amiért mi rosszul éreztük magunkat akár évtizedekig - vagyis eljátsza velünk azt, hogy áldozatok lehettünk.
Miközben az, hogy ebbe beleragadtunk, sokszor csak rajtunk múlott.
A bántásokat az életben ritkán lehet elkerülni. De utána gyakran tőlünk függ, hogy mennyire hisszük el, hogy elvettek azzal belőlünk bármit is és az is, hogy megállítsuk magunkban azt az áldozattá váló folyamatot, amibe belehelyezkedve évekre le tudjuk blokkolni a saját felszabadulásunkat.
Nagyon trükkös működése ez az egónak és borzasztó nehéz fülön csípni. Nehéz elfogadni azt, hogy mindannyian olyan pár éves korban kialakult érzelmi mintázatokat futtatunk akár sok évtizeddel később is, amelyek pontosan ugyanúgy működnek most is, és tartanak minket ugyanabban az időhurokban.
Minden bántás, ami ér minket, ezeket irányzott oldani bennünk. Vagyis hogy kiszabaduljunk végre abból az áldozatszerepből, amibe akkor kerültünk, amikor az első bántás, az első trauma, az első fajdalom ért minket és megtanultunk arra zárással, visszahúzódással vagy agresszióval reagálni, miközben sóvárogtunk arra, hogy abból feloldozzanak.
Kiemelkedünk most abból, hogy folyton-folyvást az áldozat szerepében éljünk és abból is, hogy elhiggyük a saját egónk szemfényvesztését az ilyen helyzetekkel kapcsolatban. Nagyon sok hétköznapi helyzetben csak azért vagyunk áldozatok, mert azok akarunk lenni. Áldozatnak lenni számtalan előnnyel jár. Mert így kapunk figyelmet, szeretetet, törődést, segítséget, bíztatást, elismerést, és ilyenkor újra és újra megerősítjük magunkban tudatalatt annak igényét, hogy újra átélhessük mindezt. Hiszen akkor legalább utána csurran-cseppen valami.
Veszélyes önámítás ez.
A következő napokban emelik ki a Szív rezgésén át belőlünk ezeket a régi letapadásokat, olyanok ezek, mint elmeszesedett plakkok a szív aortáján, amik akadályozzák az egészséges keringést.
Ahhoz, hogy ezek a lerakódások felszakadjanak, saját magunkkal kell dűlőre jutni, s eldönteni, hogy mit is szeretnénk, s hogy meg tudjuk haladni azt, hogy ugyanazokat a köröket futtatjuk saját magunkkal. Vagy azért mert nem érezzük magunkat elég jónak vagy azért mert túlságosan sokat gondolunk magunkról - mindkét helyzet végül konfliktusokat eredményez, melyben ismét áldozatot játszhatunk.
A döntés a miénk, hogy melyik végét választjuk végül. Hogy visszacsúszunk ugyanabba, vagy észrevesszük, hogy van lehetőségünk nem a szenvedést választani, még akkor is, ha bántottak vagy fájdalmat okoztak.
Haladóknak pedig: még ezután is szeretettel, de legalábbis nemesen, méltósággal fordulni egymás felé.
Ölelés,
Szelényi Eszter…”
Az írás folytatódik az 1571. részben, elérhető ITT
AJÁNLOM AZ OLDALT
'
Megismétlem, mert Fontos:
