20101220 - Születés-Kiteljesedés

  2011.08.08. 10:01

2010. december 20., hétfő

Közeledve a téli napfordulóhoz
 

Részlet korábbi írásból:

[’HOVÁ MEGYÜNK MI MAGYAROK?’]

 

„AZ ÉDESANYA

 

Eliza még nagyon kicsi. Ő az én szemem fénye. Életet kaptam, és egy szerető férjet: teljessé vált az életem.

Gyermekként nem éreztem, hogy fogyatékos lennék, később szembesültem az állapotommal. Csak abban a szerető körben bontakozhattam ki, ahol nem a beteget, hanem a lehetőséget látták bennem. Megerősödtem. Csak az képes meglelni a kivezető utat, akit megerősítenek a nehézségek. Minél több nehézség akad az ember útjába – annál erősebbé válhat.

Én nem voltam valami erős. Kicsi gyerekként óriási terhek nyomtak, melyek képtelenné tettek a járásra. Érdekes betegség volt, mert bár izmaim működtek – képtelenek voltak megtartani engem. Ebben az állapotban sok szülő elvesztette volna a hitét, de az én szüleim bíztak abban, hogy mindez egy állapot, mely majd elmúlik. Keresték az utat, keresték a lehetőségeket, hogy segítsenek rajtam. Keresték KINT a világban, és keresték MAGUKBAN. És megtalálták mindkét helyen! A „világ” egy iskolát adott, és szerető szülőket és nevelőket. A belső megadta a hitet és a szeretetet. Ez az erő mentett meg: hinni akkor is, amikor minden mást mutat. Hittek bennem és magukban. Hittek az ÉLET-ben, és így hittem én is. Hitük ma már bizonyossággá vált bennem, és a kislányomban.

Egy csöpp életet kaptam, egy Fényt, egy Csodát. Apró és törékeny – és erős, amilyenné én váltam. Életem legszebb pillanata volt, amikor magamhoz öleltem. Életem legszebb pillanata volt, és megértettem, hogy anyám, ez a drága ember, miért hitt bennem mindig rendületlenül. Életet kaptam, akiért felelős vagyok. Életet, aki tőlem függ, az én szeretetemtől. Kicsi és törékeny, egy mag, egy magocska, mely az én kertemben nőtt, hogy majd árnyat adjon másoknak. Méltó voltam arra, hogy engem válasszon.

Ez a pici lány, a szemem fénye, ma egy éves. Erős és egészséges, és mindig vidám. Megvan benne az én szelídségem, és a férjem ereje.

Andrást egy bálon ismertem meg. Már hosszú évek óta foglalkoztam gyerekekkel, és az én kedves anyai barátnémmal, Ágnessel gyakran jártunk együtt művészeti bálokra. Ezeken a bálokon rendszeresen szerepeltek a kis tanítványaink is – énekkel, tánccal, zenével. Az egyik bálon ismertem meg Andrást. Mint utóbb megtudtam, ő már más alkalmakkor is látott a gyerekeimmel, de azon a bálon valamivel „elbűvöltem”. Egy dal volt, amit a gyerekekkel együtt adtunk elő. Egy régi magyar népdal volt, egy régi „kesergő”, ami megérintette a szívét. Nem sokkal előtte vesztette el a feleségét egy balesetben. Ahogy elmondta – férfiember létére elsírta magát. Onnantól kezdve figyelte, hogy ki is vagyok én. Megtudta, hogy még egyedül élek, és a bálon felkért táncolni. Nagyon zavarban voltam, mert a járásom miatt nemigen tudok táncolni, de ez őt nem zavarta. Azt mondta, hogy „ismer”, mindent tud rólam, és rám kacsintott. Nem tudtam mi történt, de onnantól kezdve gyorsan peregtek az események. Kinyílt a szívem. Kinyílt a szívem a szerelemre, melyre mindig áhított. Elfogadtam magam, elfogadtam a betegségem, de a szerelem mindig csak mint áhított vágy, áhított messzeség állt előttem. Elfogadtam magam, mert elfogadott a családom. Szerettem magam, mert adhattam másoknak. Elfogadtam, hogy a létem több, mint amire valaha is számítottam. És karjaiban elfogadtam magam mint embert és nőt, és mint anyát. Életem teljessé vált. Teljessé vált lelki, testi, szellemi szinten is. Befogadtam a szerelmet, és életet kaptam. Egy csöpp életet, aki ma elfújta az első gyertyáját.

*****

Éva hihetetlen izgalommal várta a babát. Féltette a lányát, akit eléggé megviselt az utolsó pár hónap. A baba szépen fejlődött, de bizony a lánya nehezen viselte a súlyt. Az utolsó hónapokban már alig járhatott, szinte egész nap feküdt. Mindig volt vele valaki, hogy ne kelljen kórházba mennie. Ez nem a házimunka ideje – mondta a doktornő, aki gyakran meglátogatta a lányát. Annácska segítséggel mozoghatott, hogy ne kelljen egész nap feküdnie, de a nap nagy részét pihenéssel töltötte.

Kivirult a lánya, mióta Andrást ismerte. Szerette a férfit, aki boldoggá tette a lányát. András is nagy izgalommal várta a babát, gyakran beszélt gyerekkori élményeiről. András nagycsaládban nőtt fel, hatan voltak testvérek. Szülei mérhetetlen szeretettel gondozták őket, ami nem volt könnyű abban az időben, mert sokan megszólták őket, hogy minek nekik ennyi gyerek. A gyerekek korán megtanulták, hogy segíteniük kell egymást, és bár igen virgonc gyerekek voltak (csak egy kislány volt közöttük), de a családban „rend” volt: mindenkinek megvolt a maga feladata. András rengeteget mesélt a csínytevéseiről.

A veje özvegy volt, az első felesége egy balesetben halt meg. Együtt utaztak, amikor egy autó beléjük rohant. Ő életben maradt, de a felesége ott a helyszínen meghalt. Ebben az időszakban eléggé magába fordult, és csak barátai unszolására kezdett el újra „társasági” életet élni.

És ez a két ember ma apa és anya lesz. Vagyis már azok, de ma megérkezik az új élet. Már éjjel jelentkeztek a fájások, és a doktornő rendszeresen figyeli a lánya állapotát. Még néhány óra, és a baba megérkezik.

Visszaemlékezett gyermekei születésére: milyen öröm volt megérinteni őket. Először Öcsi érkezett, majd néhány perc múlva Annácska. Pici pihés fejecskék, ráncos arcocskák: milyen szépek voltak. És milyen hangosak! Gyorsan megnyugodtak, de bizony ott volt benne az, hogy majd hogyan fog egyszerre kettőt etetni. Készült persze a „szakirodalomból”, de egészen más volt két kis szuszogó valóság édesanyjának lenni. Kezdetben bizony nem sokat aludt. Amíg az egyik aludt, addig a másikat etette. Aztán alig hogy letette a kicsit, felsírt a másik. Édesanyja és férje sokat segítettek az első időben, míg „összehangolta” őket. Onnantól már volt egy kis ideje alvásra is.

És ma a lánya anya lesz. Áldott türelemmel viseli a kínt, mely bizony már ott az arcán. Baba és mama is megszenvedi a születést. „Minden születés véres” – és bizony fájdalmas is. És milyen feledhető ez a fájdalom, mikor már megjelenik a kis élet. Milyen tökéletes is a Teremtés, hogy minden egy csapásra átfordul: megszűnik a kín, és marad a mérhetetlen boldogság.

Milyen jó, hogy ma már lehetőség van arra, hogy itthon születhessen meg a baba. Elég sok mindent kellett megszervezni, elég sok mindent kellett elvégezni, hogy ez megtörténhessen. Komoly feltételei vannak egy ilyen otthon-szülésnek. Ő maga kezdetben idegenkedett a gondolattól, de amikor meggyőződött arról, hogy milyen komoly feltételei vannak, milyen komoly előkészületek előznek meg egy ilyen születést, akkor megnyugodott. A doktornő személyes varázsa, tudása, tapasztalata és szeretete meggyőzte arról, hogy a lánya jól választott. Elfogadta a lánya döntését, még ha az ő szíve néha aggódott is e döntés miatt.

Annácska, az ő nagy asszony-lánya megkérte, hogy legyen jelen e jeles alkalomkor. Boldogan mondott igent. István percenként küld SMS-t, hogy megérkezett-e már a baba. Ő majd csak holnap jön. Nagypapa lesz! Bizony. És Éva nagymama!

És bizony még mindig várnak… Annácska beült a kádba, mert a vízben könnyebb számára a mozgás. Már csak néhány fájás, és meglesz a baba. Már csak néhány fájás…

És bizony már itt is van: pici és piros, és ráncos és hunyorog – csendben, sírás nélkül érkezett a világra. Ellátta a doktornő, és amíg a lányával foglalkozott, bizony ő tarthatta a kis bebugyolált életet. Sírt és zokogott a boldogságtól, amikor a lánya és a férje kezébe adta a kislányt. Sírt és zokogott ott mindenki, és olyan boldogság volt abban a szobában, amilyen talán még soha nem volt e világon…”