*****

Gárdonyi Géza: Magyar sors

(Részlet a Lehel kürtje című könyvből – Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft)

     „A fejedelem haldoklott. Az ágyánál ott állt egyetlen fiacskája, a tízéves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége is. S ott állt a három vezér a hét közül: Lél, Bölcs, Botond.

     Bizony húsz éve már, hogy Lebediában örök szövetséget ittak a nagy Álmossal egymásnak véréből. Azóta Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint költöztek utána. S ím a fejedelem is készülődik.

     Szegen a kard. Ő maga medvebőrös ágyon. Künn a tavasz hideg holdja világol. Benn sárga fáklyák lángja lobog szomorúan. Hárman az ágynál. Egy fáklya a pap kezében, aki a térdelő másik táltos-papnak a könyvére világít.

     A csöndességben behallani nagymellű Csepel sírását a folyosóról:

     - Ó! Hogy épp az én szigetemen hal meg a fejedelem!

     Már hát csak annyiban az övé, hogy ő járta körül elsőben s ő ajánlotta a fejedelemnek, hogy odaépítesse a palotáját. A honmaradó népnek is alkalmas hely háború idején.

     Behallani a sírását:

-          Ki tart meg minket, ha ő meghal?

És behallani, hogyan doborognak az érkező lovasok százával, ezrével a Dunán által a hídon.

     Csak alig egy hete hogy fekszik a fejedelem. De halálos gyujtovány-hideg döntötte ágyba.

     Az orvosok nem merik a családnak megmondani:

-          A hajnali kürtszót alig hallja már a fejedelem!

     Ehelyett azt mondják:

     -Hozassa el a család az agg Imecset, a főtáltost, a főjóst, a nagy Káma unokáját. Mondja meg az, hogy mi van a csillagokban? Meghagyja-e Isten még a fejedelmet? Vagy hogy eltelt az ideje földi életének?

A fáklya serceg. Asszony sír a haldokló kezén.

Künn a nép, mint a tenger morajlása:

     - Árpád! Ne hagyj el bennünket! Árpád apánk!

     És a folyosóról behallatszik nagymellű Csepelnek a zokogása:

     - Vége a magyarnak!

     Mert bizony kuvik szólt a fákon az előbbi éjen a palota mellett. A paripák is különösképpen ijedeztek az istállóban. Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek a halál bontott ágyat.

     Rekedt bús hang kérdi a folyosón:

     - A földön van-e már?

     - Nem – feleli Csepel -, még Imecset várjuk: talán az ő könyörgése megtartja a csillagát.

     A fejedelem párnák közt fekszik. Piros selyem cserge mellig betakarja. A fejedelemné nem engedi még, hogy földre tegyék, hogy a Föld-anya keblére hajtsa fejét.

     - Nem, hiszen még nincs annyira! És nem is hal meg, nem, nem! Nem engedi Isten, hogy meghaljon!

     Árpád nem ügyel már a szavakra, sírásra. Arca viaszszín. Félig lehunyt szeme már a másvilágra réved.

     Nyolc lovasszekér ment délután Imecsért Buda alá a szent áldozóhelyre, hogy elhozza a szent patak mellől, szent nyírfák alól, ahol immár tíz éve tanyázik - fehér bőrsátorban, rudakon fehérlő csontlófejek között. Ő maga is mintha a tél királya volna: fehér szakálla a melléig ér, vastag szemöldöke mint a zúzmarás moh.

     Karosszéken hozza be két fiatal bonc. Leeresztik a széket a haldokló ágya elé.

     - Megmarad-e? – kérdezi minden bús szem.

     S a fejedelemné is ott-térdeltében az ő kezét ragadja meg:

     - Mondd, hogy megmarad! Megmarad! Megmarad! Vagy a szívem itt mingyárt meghasad!

     A jóspap zúzmarás szemöldöke alól vízgyöngy csillan elő s lefut a szakállán.

     - Árpád – rebegi. – Árpád!

     Ő tartotta valamikor hétnapos korában az áldókő szent tüze, füstje fölé. Ő jósolta meg még Lebedia előtt a fejedelemségét. Ő áldotta meg az etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsőséges kardját. S ő áldozta a nagy hálaünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is megvívták.

     Csak Zoltán eljegyzésére nem ment már le Csepelre.

      - Százesztendős ember nem ember – mondotta -, csak lézengő halott.

     S maradt a sátrában a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére se ember, se asszony nem léphet. Ahol gallyat törni, virágot szakítani, vízből meríteni senkinek nem szabad.

     Szép hely: pillangók pihenője. Lábujjhegyen halad át rajta az őz is.

     A tor után mondta is a fejedelem:

     - Itt legyen majd az én örök nyugvó-sírom a te nyírfáid alatt, ebben a szent csöndben.

     Csupa erő volt még Árpád akkoridőn, noha már deres a haja és szakálla. S most: fehér árnyéka csupán önmagának.

     -Megmarad-e? – kérdi reszkető szavával a fejedelemné. – Jósolj! Az orvosok jó szóval biztatnak, de a szemük gyászt mond. Jósolj!

     Az agg visszahanyatlott a székébe.

     -Én jósoljak-e? – mormogta szomorúan maga elé.

     És a feje rezgett, mint téli szellőben a fán maradt levél.

     - Jósolj életet neki! Hisz még ha ősz is, nincs a vénség végén. Jósolj! Te mindig igazat jósoltál! Most a legigazabbat: életet neki!

     Az agg bólogatott:

     - Könnyű volt jósolnom: mindnyájan láthattuk nemes szép homlokán Isten urunk jegyét. Akit maga Isten jelöl vezérségre, győzelem van írva annak a kardjára.

     S a falon függő fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a kardok gyémántján, rubintján, aranyos bordáin.

     A fejedelemné megragadta az agg pap karját:

     - Megmarad-e? Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul: megmarad!

     Az agg Árpádra nézett:

     - Uram, fejedelmem…

     Árpád nem is pillantott föl a szólító szóra, feküszik, mint a kő.

     - Fejedelmem, Árpád. A te ágyad mellett Attila lelke leng és Álmos atyád lelke és Levente fiad lelke. Te már őket nézed. A te szemed elől oszladozik már a messze-jövendő idők ködtengere is. Húsz év óta harmadik országunk ez. Te vezettél bele fegyverviharok közt, véres lábú lovakon, diadalmas lobogóval. Te Isten szeme-választottja ember, mondd meg nékünk, ha utolsó erejével is ajkadnak: összecsukta-e már szárnyát a szent turul? Megáll-e már valahára ez a vándornemzet? Megmarad-e ez a Tisza-Duna földje örök országunknak, örökös hazánknak?

Még a fejedelemné sírása is elnémul e szóra.

Minden szem a fejedelem viaszszín arcára tapad.

     - Megmarad-e örökös hazánknak?

     Árpád ajka mozdul. Felel, mint az álmodó, ahogy szól:

     - Meg.

     Az agg táltos áhítatos arccal tekint a magasba, s boldog lélekzettel rebegi:

     - Ó, hála neked, nemzetünk Istene! Életet nevelhet immár minden magyar anya. Eke fénylik. Fegyver rozsdásodik. Nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunk füves szép mezein. Sátoraink körül a békesség virágai nyílnak. Mondd, dicső költöző, messze jövendő időknek tükörébe látó, csak egy szóval is mondd: nyugalmas, boldog élete lesz itt a magyarnak?

     S az agg táltos a széken előrehajolva várja a szót a fejedelem ajkán.

     Árpád feküszik márványosult arccal. Csak a szeme pillája rezeg még, mint hamvába múló elégett szövetének utolsó szikrája. De ajka nem mozdul.

     Az agg táltos szava szinte holtakat ébresztőn könyörög:

     - Árpád!  Isten választottja! Hacsak egy igét is! A te ajkadon immár a sorsunkat látó Szent Egek szólanak: Mi a sorsunk itt a jövendő folyásán? Mi tarthat meg itt idők végeiglen? Kényszerítelek téged Isten országa szélén, Isten szent nevével, ha hűlő ajakkal is, szólj! Szólj Isten szavával: mi a magyar sorsa itt ezen a Földön?

     S még a fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is várakozásra nyíltan bámult a halál fagyába sápadó arcra. Távoli bús kürtszó búgott a Duna túlján által az éjjeli csendben, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel a szellemek karjában másvilágra induló nagy fejedelmet:

      - Mi a magyar sorsa a jövendő idők messze végeiglen, mi a magyar sors itt ezen a földön?

     Árpád szeme még egyszer megnyílott. Ujja is megmozdult: bágyadtan mutatott a falra. S kékülő ajka alig hallhatóan rebegte:

     - A kard.”

*****

Az elmúlt ezer évben a „kard”, a védelem [„Az Élet Védelme”] volt a magyarság egyik Rendelt Fő Feladata.

Ma már elkezdődött a Föld Új, Gyógyítási Korszaka.

Az ebben vállalt ÚJ magyar feladat is megismerhető ma már mindenki által a szívén át, illetve segítenek ebben a MI lejegyzéseink is.

OmMÁÁTRé KJ

www.omah.extra.hu