Néhány gondolat a Felhíváshoz (2007. január 10-i üzenet):

A célunk mindenek előtt a szolgálat.

Meg szeretnénk találni a legrövidebb és legegyenesebb utat ahhoz, hogy szellemi, lelki és testi szinten egész-séges lehessen család és nemzet, hogy így segíthessünk ahol kell és ahol kérik kerek e világban. Hogy mindez létrejöhessen, közös tettekre van szükség, személyes ellentétek félre-tételére, lecsendesítésére magunkban, arra, hogy felülkerekedjünk félelmeinken, és meghallhassuk szívünk szavát.

Most Wass Alberttől idézek néhány irányadó gondolatot:

Magyar szemmel

Ha a jószág őrzői az éjszaka során veszekedni kezdenek, s míg egymást szidják, a sötétség leple alatt tolvajok hajtják el a jószágot: ki hibája ez? Ha rest és álmos pásztorok mellől elkószál a birka, s farkas prédájává válik: ki hibája ez? Kényelmes álláspont juhok veszte miatt farkast vádolni, s ellopott jószágért tolvajokra hárítani minden felelősséget. Azt igazság azonban az, hogy a farkasnak tulajdonsága a birkaevés, s a tolvaj azért tolvaj, mert a lopás a mestersége. Mint ahogy a pásztor dolga az őrzés, s ha ezt elmulasztja, hivatását tagadja meg. Hasonlóképpen az országvesztés az ország népének s a nemzet együttesének a bűne, s az ezzel járó felelősséget nem lehet ellenségre hárítani, aki nem okozta az alkalmat, csupán kihasználta azt.

Miért fontos, hogy ezt a törvényt végre megértsük a maga teljeségében? Mivel mi magyarok immár évszázadok óta, Mohács óta daraboljuk egymást, csonkítjuk egymást, kisebbítjük egymást anélkül, hogy rádöbbennénk a valóságban önmagunkat kisebbítjük, nemzetünket csonkítjuk és hazánkat daraboljuk szüntelen.

Úgy a fizika, mint a metafizika tudománya ma már megegyezik abban, hogy a bennünket körülvevő látható világ nem egyéb, mint a bennünk lévő szellemi világ kivetülése. Otthonunk az, amivé tesszük, gondolatokká rögződő ízlésünk, szándékunk tettekben való megnyilvánulásának mértéke szerint. Az otthon berendezése tehát családi együttesünk ízlésének, képességének egymásra hatását fejezi ki. Ugyanígy fejezi ki a „Haza” a nemzeti együttes szellemi képét. Feldarabolt együttes feldarabolt hazát – csonka együttes csonka hazát hoz létre.

Bizonyíték kell? Ma már történelmi tény, hogy a magyar nemzet és a magyar Haza ellen a bomlasztó aknamunka Bécs kezdeményezésére indult el már a 18. században, amikor hivatalos császári közegek elkezdték a magyar földre bevándorolt idegen nemzetiségeket a magyar nép ellen befolyásolni, hangzatos ígéretekkel. Ez különösen erős mértéket öltött az 1848-49-es szabadságharc során. 1850-es években kezdetét vette bécsi irányítás alatt az a magyarellenes irodalmi hadjárat, mely német, francia és angol szakkönyvekben teljesen elsikkasztotta a magyar nemzet múltját, és Magyarországot úgy mutatta be a világnak, mint egy civilizálatlan Habsburg gyarmatot, melyben derék és szorgalmas svábok, szászok, szerbek, románok, horvátok és szlovákok élnek, akiket azonban évszázadokon keresztül elnyomás alatt tartottak az országba betolakodott izgága és műveletlen magyarok…

A magyar Haza szétdarabolásának gondolata tehát már 1887-ben ott kísértett a világ földrajzkönyveiben. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés: Mit tettek ez ellen a magyar nemzet szellemi vezetői? A felelet megdöbbent: semmit. Magyarország ezer éves dicsőségét ünnepelték a „Kárpátoktól az Adriáig” és ilyenféle szólamokat dörögtek világgá, mint „Extra Hungariam non est vita!” (Magyarországon kívül nincsen élet) és pontosan ugyanakkor a föld nélküli magyar parasztság kénytelen volt kivándorolni a hazájából, hogy máshol leljen életet magának. Ki a hibás: a farkas vagy a rest pásztorok? Sötétben lopók vagy a lelkiismeretlen őrzők? Jóval mielőtt ránk szakadt volna az I. világháború, az ország feldarabolása elvben már meg is történt, csak mi magyarok nem tudtunk róla…

A háború már egy feldarabolt nemzetre zúdult alá, aminek elkerülhetetlen következménye volt a feldarabolt Haza, függetlenül attól, hogy ki nyerte meg a háborút, német-osztrák vagy a francia-angol oldal. Lelkileg és szellemileg feldarabolva zuhantunk bele a II. világháborúba is. Világnézeti, gazdasági és társadalmi problémák és elképzelések fontosabbak voltak számunkra, mint maga a nemzet vagy a Haza, bár mindkét fogalom lényege az egységben van, s feldarabolva jelentésüket vesztik. A rá következő szörnyűséges zűrzavar saját lelki és szellemi zűrzavarunk kivetülése volt, s az ezzel járó emberi pokol elfogulatlanságainak, istentelenségeinek testvérgyilkosságaiból ered. Most aztán itt vagyunk, akikkel rendelkezett a sors idegen földön. Az elsüllyedt haza, az elsüllyedt nemzet maroknyi hajótöröttjei…

Van jónéhány száz egyesületünk, de egység közöttünk nincsen. Minél több egyesületet hívunk létre, annál gyöngébbek leszünk. Feldarabolódunk, ahelyett, hogy tömörülnénk. Azt nézzük, ami elválaszt egymástól, ahelyett, hogy azt keresnénk, ami összetart. Vannak szövetségeink, melyek ahelyett, hogy szövetkeznének, egymás ellen pazarolják el a magyar erőt. Közösségeink, melyek ahelyett, hogy közös magyar jövendőnk megteremtésére gondolnának, apró személyi sértődések miatt tovább aprózzák, szaggatják, darabolják azt az amúgy is laza, széteső magyar egységet, mely egyetlen lehetséges alapja, célja és értelme mindannak, ami magyar. Mely nélkül annyit sem érünk, mint egy üres pelyva, amit elfúj a szél…

Testvérek, magyarok, térjünk már észre! Egymást csonkítva, magunkat darabolva ne csonkítsuk, s ne daraboljuk tovább a magyar szellemi Hazát, hanem fogjunk hozzá végre az összerakáshoz, az építéshez, az egymás megbecsülésére, egymás tiszteletére, egymás szeretetére alapuló egység megteremtéséhez, mert enélkül nincs Nemzet, nincs Haza, még csak élet sincsen számunkra ezen a földön!

Wass Albert, Magyarság, 1975. november 14.

Nemzedékválság – magyar szemmel

Időnként az elmúlt évtizedek során, szó esett ennek a lapnak a hasábjain is, máshol is, az őrségváltásról. Arról, hogy jó lenne, célszerű lenne, szükséges lenne, ha az emigráció fórumain, vagyis nyugati szétszórtságunk magyar közéletében megjelennének rendre a fiatalok is, és elkezdenék átvenni az öregek válláról a munka felelősségét, mint jogos örökségüket.

Valahányszor azonban említést teszünk erről, óvatosan és ügyelve kellett válogassuk a szót, hogy meg ne bántsuk azokat, akik fölött bizony már eljárt az idő, kiknek lelkes jó szándéka azonban továbbra is vezető szerepet kíván egyesületeink élén. Az őrségváltás témáját tehát csak hangfogó alatt pengettük meg olykor, egymás érzékenységére kényesen ügyelve. Így történt aztán, hogy lármás vitáink, hangzatos szónoklataink és sértődésekből fakadó torzsalkodásaink árnyékában felnőtt idekint (idehaza is – T.I.) egy új magyar nemzedék, mely nem lelt magának helyet közöttünk, patvarkodásainkból megundorodott, hangzatos jelszavainkból kiábrándult , és külön utakon indult el, hogy önmagára leljen ebben a felfordul világban. Így aztán a már meglévő szervezeteink természetes és fokozatos „fiatalodása” helyett szemmel láthatólag két szintre szakadtunk. Egyik oldalon itt vagyunk mi, vénülő magyarok a magunk egyesületeivel, intézményeinkkel, szervezeteinkkel, melyekbe beleépítettük a magunkkal hozott, özönvízből átmentett magyar örökségünkkel, beleálmodtuk jövendőváró álmainkat és a másik oldalon ott vannak ők, a magyar fiatalok, immár belegyökerezve a befogadó országok keretébe, kik álmainkon fejcsóválva mosolyognak, szervezeteinktől idegenkednek, s mindent előröl kezdve igyekeznek felépíteni a maguk külön „magyar világát”, tőlünk teljesen függetlenül, mintha nem is léteznénk. Mint ahogy a mi sokszor kapkodó jövendőkeresésünk nem vette eléggé számításba azokat, akiknek a javára ezt a jövendőt keresni próbáltuk, és akiknek ezt a jövendőt viselniük kellett, ugyanúgy a jelenné érett fiatalok ma tagadni próbálják az általunk megőrzött múltat, és a már meglévő alapzatoktól elfordulva új alapkövekkel próbálkoznak világunk eszmei zűrzavarának nagyon is süppedékes talaján.

Ennek a kis írásnak azonban nem az a célja, hogy kinyomozza a jelenség okát, felkutassa a hibásokat, és ítéletet mondjon. Mindez ma már értelmetlen, s kárt okozó törekvés lenne. Az egyetlen jó szándékú cél ma csak az lehet, hogy felkutassuk és megvizsgáljuk azokat a lehetőségeket, melyeknek segítségével ma még orvosolni tudnánk a bajt, és helyrebillentve a nemzedékek folytonosságának természetes egyensúlyát, képesek lehetnénk arra, hogy biztosítsuk a jövendőre érdemes magyar öntudat további fennmaradását. Kétségtelen, hogy a különböző korosztályok jelenértékelése és jövendőlátása soha nem volt és soha nem lehet teljesen azonos. Mindaz, amit mi átéltünk, szemünkkel láttunk és bőrünkön tapasztaltunk, ugyanúgy befolyásolta a mi szellemi, erkölcsi és politikai értékeléseinket, mint ahogy mindaz, amit fiataljaink látnak, hallanak és tapasztalnak, befolyásolja az övékét. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az alap, a kiindulási pont nem lehet azonos. Mint ahogy negyven emeletet is fel lehet építeni rendre ugyanarra az egy közös alapra, úgy, hogy minden egyes emelet a maga külön ízlésének megfelelően, a maga külön szükségeit szolgálva bontakozzék ki a maga külön egyéniségeinek kívánalma szerint, ugyanúgy az egymást követő nemzedékek is egymásra támaszkodva fejleszthetik ki a maguk külön jelenét, és álmodhatják meg a maguk jövendőét. Egyetlen feltétel mindössze az, hogy közös legyen az alap és az emelkedés iránya: a jövendőkeresés elvi célkitűzései. Ehhez pedig olyan alap kell, mely időtálló és olyan jövendőkeresés, melynek iránya töretlenül felfelé mutat, a közös nagy emberi eszmények: az igazság, az emberszeretet, nemzeti és egyéni szabadság tökéletesedése felé.

Mi, vénülő harcosai a magyar nemzeti gondolatoknak, őszintén hiszünk abban, hogy az erkölcsi alap, amit atyáinktól örököltünk volt, amit magunkkal hoztunk a száműzetésbe, amit megőriztünk lelkünkben és agysejtjeinkben a pokollal szemben is, amit igyekeztünk életünk minden megnyilvánulásába beleépíteni: ilyen időtálló, ISTENTŐL VALÓ ALAP. És meggyőződéssel hiszünk abban is, hogy a jövendő, amit cél gyanánt magunk elé kitűzünk, amit szóval és tettel szolgáltunk és szolgálunk életünk végéig, a jónak, a szépnek, az emberszeretetnek, igazságosságnak a tökéletesedése felé vezet. Amik viszont a kettő közé esik, az öröklött erkölcsi alap, s a megálmodott jövendő közé, vagyis a magunk nemzedékének saját „emeletje” történelmi térben és időben: annak minden bizonnyal megvannak a maga egyéni gyöngeségei. Talán túldíszítettük az egyik oldalon, és kopárnak hagytuk a másikon. Talán az egyik festékből túlságosan sokat használtunk, míg a másikból keveset. Talán egyéni ízlésünk a részletek kidolgozásánál sok kívánnivalót hagyott maga után. Mindez azonban nem lényeges. Nem a falak színe jelenti az erőt, hanem az alapok megbízhatósága, az építőanyag tisztasága, és a felfelé haladó irányvonal egyenessége. És ebben a háromban nincs hiba. Az alap sok ezer éves. Az építőanyag tiszta és becsületes jó szándék, és az irány Isten felé mutat. Akik utánunk jönnek, bátran építhetik föléje a maguk emeletét. Nem kell aggódniuk, hogy egyéniségük súlyát talán nem bírja el az ősi alap. Hittel és bizalommal foghatunk munkához.

Ezzel szemben viszont bennünk is meg kell legyen a hit és a bizalom, hogy azok a fiatal magyarok, akik már itt nőttek emberé, hazától távol, ebben az idegen és zűrzavaros elveket valló világban, ha külsejükben talán mások is, de lelkük mélyén éppen annyira magyarok, mint mi vagyunk, és azonosságuk keresésében képessé lesznek rendre elválasztani a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szépet az ocsmánytól, és a mi múlttá érett jelenünkből, abból kiindulva tovább építenek egy igazabb jövendő felé…

Ideje tehát, hogy megismerjük őket közelebbről is, és ők is megismerjenek bennünket. Nem a látszatot, hanem a lényeget. Ne csak azt ismerjük meg egymásban, ami eltérő, hanem főképpen azt, ami közös. Nem azt, ami elválaszt egymástól mint nemzedéket, hanem ami összeköt mint ugyanannak a nemzetnek szétszórt fiait. Mindaz azonban, amit itt elmondtam egymagában csupán papírra vetett szó. Tetté változtatni csak tettekkel lehet. Evégből tehát megteszem itt a nyilvánosság előtt az első lépést: szeretettel és illő tisztelettel felkérem és felszólítom az előbb említett (…) fiatalok csoportjait, s ha lennének más csoportok is, amelyekről nem tudok, úgy azokat is, hogy jöjjenek, vegyenek részt, vállaljanak szerepet (…) (a feladatban – T.I.). Jöjjenek, álljanak mellém, vegyék át az egymagamban hordozott felelősség egy részét, hogy idő elteltével a természetes folytonosság és utánpótlás alapján átvehessék rendre ezt a két érdemes, hasznos, sok munkával és veszkődéssel létrehozott és fenntartott magyar műhelyt. (az öregek hagyatékát – T.I.) Ahol a jövendőért vívott harc fegyvereit gyártjuk: könyveket, melyekben félreismert nemzetünk ügyét visszük a világ nyilvánossága elé.

Őszintén remélem, hogy ez az üzenet nem lesz pusztába kiáltott szó, melynek visszhangja csupán saját megrökönyödött nemzedékem ráncolt homlokáról verődik vissza hozzám. S remélem, hogy példámat hasonló jó szándékkal követik majd a nálam sokkal fontosabb pozíciókat betöltő honfitársaim is.

Ifjúság nélkül nincs jövendő. De jövendő nélkül sincs ifjúság. Ennek a kettőnek szüksége van egymásra. Mi, akik egy életen keresztül a jövendőért dolgoztunk, éppen úgy nem lehetünk meg az ifjúság nélkül, mint ahogy az ifjúság sem lehet meg nélkülünk, ha jövendőjét, azonosságát az ősi magyar alapzat biztonságára kívánja építeni.

A magyar nemzeti erkölcs kőszikláján alapuló múlt és a magyar jövendő között a mi nemzedékünk az egyetlen létező kapcsolat. Emberfeletti felelősség ez mindkét irányba.

Wass Albert, New York-i Magyar Élet, 1976. október 16.

Reméljük még nem késő mindezt elkezdeni.

Szeretettel,

Tihanyi István

Máriahalom, Boldogasszony hava