2006. december 8., péntek 7.33

Én, Aki Vagyok, és Aki a Fény és a Szeretet, és Annak Gyermeke is Vagyok, kérem, hogy írd, és add tovább e Szókat. A SzűzAnya kérését tolmácsolom:

            Magyarok! Férfiak és Asszonyok, Gyermekek és Kisdedek! Én, az Úr Jézus Krisztus és az Úr Jézus Krisztus Anyja kéréssel és kérdéssel fordulok népemhez. Válaszoljátok meg, és tegyetek szívetek szerint.

            Kérdem Én: mikor volt rab a magyar saját hazájában? És mikor volt szabad?

            Kérdem Én: Mikor volt a magyar más ember szolgája? És mikor MAGa?

            És kérdem Én: Mikor lesz Újra MAG a Magban, népemben?

            Kérdem Én: mikor fog össze Ön-MAG-áért, saját Magáért, Isteni Magjáért, és mikor lesz végre EGY Ön-MAGával, az ÉN MAGOMMAL, Fiam Magjával, Fiam Erejével és az Ősök Erejével és Hitével?

            Kérdem Én: Van-e oly Erő ma Térben és Időben, ami EGGYÉ tehetné megosztott népemet?

            Kérdem Én: Van-e oly erős bennetek Hit és Szeretet, hogy áttörje falait ártónak, sötétnek? Van-e oly erős bennetek az Élet és Ön-MAG-otok tisztelete, hogy felül tudjatok emelkedni Téren és Időn, hogy majd visszatérve ide megéljétek a „Küldetést”?

            Van-e oly Erő szívetekben, mely megment és felemel Titeket?

            Van-e oly Erő szívetekben, mely felismer Engemet?

            És van-e oly Erő Rajtam és Rajtunk kívül, aki nem ártott, hanem segített?

            Népemnek kell dönteni, és Benne az Egy-Én-nek!

            Sok csatát vívtatok, és sokszor vesztettetek, de néha még a veszteség is győzelemmé, az Igaz győzelmévé lett. Dobó magyarjai sokan elvesztek, és győzelmükből mégis, MA IS, sokan erőt merítenek.

            Néha támad az ellen, és el nem kerülhető, mert a Hont minden honban élő védeni köteles. A Honban, ha igaz magyar szív dobog, nincs ellenség, mert a magyar MIND összefog.

            Bízom bennetek, hogy e Vészben Eggyé lesztek, és lesz Dobó, és lesznek harcosok – mert az ellen nem kímél sem házat, sem papot, se asszonyt, se gyermeket – és a Honért, Magatokért (nem feltétlenül fel-, de) áldozni az Isten nevében Életet az egyetlen Igaz és Dicső tett.

            Eger népe így határozott – és győzelmet, Istennek és embernek is tetsző Igaz győzelmet Teremtett. Legyen ma Egész népetek Eger, hogy Holnap e népnek Új, és Dicső napja légyen. Amen.

            „Kristóf apród egy remekmívű, aranyos sisakot és egy kis ezüstfeszületet tett az asztalra. A karján még egy palástféle köpönyeg is volt.

            Dobó háta mögé állt. Tartotta szótlanul.

            Gergely még egy jó rendet olvasott. Benne volt a jegyzékben minden fegyver: kopja, gerely, pajzs, mindenféle golyó, csáklya, buzogány, kanóc, dárda és minden harci készség, amit nem a segítség hozott magával.

            Akkor aztán Dobó fölkelt.

            Az aranyos sisakot a fejére tette, a vörös bársony kapitányi mentét a vállára. És bal kezét a kardján nyugtatva szólott:

- Kedves barátaim és védőtársaim. A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.

A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.

- Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.

Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:

- Az Egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vérrel kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.

Az ablakon besütött a nap, és rásugárzott a falon függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.

- Azért hívattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el e termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök isten szeme előtt.

            Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.

            A teremben csend volt.

            Nem mozdult senki.

            A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.

            Dobó tovább beszélt:

            - Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra…

            Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:

- Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük!

            - Így legyen! – hangzott a teremben. – Elfogadjuk!

            - Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.

            - Elfogadjuk!

            - Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne légyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak

            - Elfogadjuk!

            - Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.

            - Elfogadjuk!

            Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:

            - Valamit ide szeretnék betoldani.

            A szóló Hegedűs volt, Serédínek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.

            - Halljuk – szóltak az asztalnál.

            - Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.

            - Az ostrom szünetében elfogadom – szólott Dobó.

            - Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.

            Dobó folytatta:

            - Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, fele, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!

            - Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.

            Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.

            Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.

            - Esküdjetek velem – mondotta Dobó.

            A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.

            - Esküszöm az egy élő Istenre…

            - Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.

            - …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

            - Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.

            - És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

            Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:

            - Esküszünk! Esküszünk!...

            Dobó ezután összetrombitáltatta a katonaságot. A vár terén azoknak is elmondta az öt esküpontot, amire odabent megesküdtek. Megmondta nekik is, hogy amelyikük félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem meggyöngítse a többit is. Mert – úgymond – a félelem olyan ragadós nyavalya, mint a pestis. Sőt még ragadósabb. Mert egy pillanat alatt átszáll a másikra. Hát itt a ránk következő nehéz napok alatt erős lelkű emberek kellenek.

            Azután kibontotta a vár kék-vörös zászlaját, és összefogta a nemzetiszínűvel.

            - Esküdjetek!

            Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.

            Csak egyet kondult, többet nem.

            Mindenki a város felé tekintett. A kondulás olyan volt, mint egy jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.

(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)

OmMaat Ré