Részletek a Miért megyünk mi magyarok haza? című könyvből, amelyet 2006-ban írtam (egy kicsit a mához is igazítva):

Első könyv

HAZAMEGYEK!

A tervező

Ezen a reggelen Gábor úgy ébredt, hogy tudta: ma minden megváltozik. Életében először biztosan érezte, hogy élete mától szöges ellentéte lesz mindannak, amiben eddig élt. Élete eddig nem volt túl változatos: minden reggel munka, minden este pihenés.

Tegnap valami történt. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy még most is alig meri elhinni, pedig minden igaz: megtapasztalta, átélte.

Tegnap munka után a szokásos úton indult haza. Nem volt ideges, nem volt fáradt. Vezetett, zenét hallgatott. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy autója magától megy. Keze a kormányon volt, érezte a bőrt a kezében, de agyával „tudta”, hogy most nem ő vezet. Érdekes módon nem volt benne félelem. Ment az autó, de egy idő után már fogalma sem volt arról, hogy merre jár. Mindez azért volt nagyon különös, mert izmaival maga irányította az autót: sebességet váltott, indexelt és megállt, de fogalma sem volt arról, hogy merre jár. „Álmodom” – gondolta először, de nem álom volt: ült és vezetett. Mindent pontosan átélt, mindent pontosan érzett. Különös módon mindezt teljesen „természetes” állapotként kezelte. Még örült is, hogy újra vezethet. „Mi történik?” – átvillant az agyán, de már el is tűnt a kérdés. Vezetett és vezetett, indexelt és váltott.

Egy magas ház előtt megállt. Kiszállt az autóból, és bement a kapun. A házban több lakás is volt, és ő bement az egyikbe. Nem járt erre soha életében, mégis tudta, hogy hova jött. Bent emberek ültek, és várták őt. Bement és köszönt, majd leült egy székre. Nem ismert egyetlen arcot sem, de mind ismerősök voltak. Még egy emberre vártak, ő is megérkezett hamarosan. Ültek és beszélgettek. Mindenki elmondta, hogy miért jött, és ő is elmondta, hogy azért jött, mert napközben meglátta a „jelet”. A jel közös volt: egy repülő tárgy volt az égen, ami a tudtukra adta, hogy mikor és hova menjenek. Ezért indult el ma hamarabb a munkahelyéről. Mindenki látta a jelet. E repülő tárgy nem volt más, mint egy felhő, ami kódjaikat hordozta. Az ő kódja egy ejtőernyő volt. Ejtőernyő formájúnak látta a tárgyat, vagyis a felhőt. Különös felhő volt, mert eltakarta a Napot, és ahogy eltakarta a Napot – felnézett rá. Rögzítette magában, hogy olyan, mint egy ernyő, majd folytatta útját. Mindez reggel történt, ahogy munkába ment. Mindenki máshol és másmilyen formát látott. Közös csak az volt a történetekben, hogy mindenki látta az égen azt a jelet, ami ide vezette. Voltak nők és férfiak, idősek és fiatalok, látták a jelet és jöttek. Kiderült az is, hogy mi vezette ide őket: egy hang. Egy hang, mely irányította őket. Volt, aki hallotta, volt, aki csak „tette a dolgát”. Mindez olyan természetes volt, mint az, ha az ember letép egy fűszálat és elrágcsálja. Egészen megváltoztak a gondolatai. Mindez azért is különös, mert soha eszébe sem jutott volna elrágcsálni korábban egy fűszálat. Most meg ez volt a legtermészetesebb.

A szobában történt velük valami különös dolog. Olyan érzése volt, mintha fény járta volna át a testét, mintha minden ott levő „fényesebbé” vált volna. Volt köztük egy gyermek is az édesanyja ölében, aki nagy csodálkozással nézett mindenkire. Amikor ez a „fény-fürdő” véget ért, a gyermek mindenkihez odament és megérintette – puha kis keze mintha megcsípte volna őket. Olyan volt, mintha mindenkit „visszahozott” volna valami fényes helyről. Ott is volt, nem is volt – különös érzés volt. A visszatérés után kezet fogtak és átölelték egymást, és mindenki ment haza, a saját otthonába. Pontosan tudta, hogy merre van az otthona, pedig biztosan tudta, hogy soha nem járt azon a helyen előtte. Otthon ágyba dőlt, és már aludt is.

Reggel, ahogy hajtott a munkahelye felé, azon tűnődött, hogy mi vár ma rá. Máskor már ilyenkor is a napi munkán járt az agya, de most fel sem merült benne a munka. Valami más fog ma történni, ezt pontosan tudta. Tudta azt is, hogy minden rendben lesz úgy, ahogy lesz, mert „minden a helyén van”.

Bent a munkatársak élték megszokott életüket. Egy új vezetőt kaptak, aki ma mutatkozik be. Sokan találgatták, hogy ki kerül majd fentebb, lesznek-e változások, de mindezek most teljesen hidegen hagyták. Délben, pontosan délben, megszólaltak a szirénák. Tűz ütött ki az épületben, és mindenkinek gyorsan el kellett hagynia a helyét. Mivel várható volt, hogy aznap már nem mehetnek vissza, így mindenkit hazaengedtek. Még soha nem volt tűz az épületben, soha nem is találkozott élő tűzzel.

Mindez csak akkor jutott eszébe, amikor már az otthona előtt állt. Otthon minden a régi volt – nem repültek helyükre széthagyott ruhái, könyvei, és edényei sem mosogatódtak el. Tegnap kellett volna jönnie a bejárónőnek, de valami közbejött. Nem szerette a rendetlenséget, de nem szeretett takarítani sem. Mióta elköltözött az édesanyjától, képtelen volt rendet tartani. Képtelen volt reggel összepakolni, és képtelen volt erre este is.

Amint azon tépelődött, hogy rendet rakjon-e, megszólalt a telefon. Édesanyja hallotta, hogy tűz volt a munkahelyén, és biztos akart lenni benne, hogy nem esett baja. Jól esett neki a féltő anyai szó, és megnyugtatta, hogy semmi baja – és most épp az a legnagyobb gondja, hogy kitakarítson-e. Édesanyja felajánlotta, hogy átjön segíteni hozzá. Miért ne? Úgyis régen látta. Pár perc múlva újabb telefonok érkeztek – mindenki azt tudakolta, hogy jól van-e. Jól volt, soha jobban. Aztán amikor megérkezett az édesanyja, furcsa dolog történt: először látta édesanyját „embernek”. Nem anyának, hanem hús-vér embernek. Jól estek gondoskodó szavai, és gyorsan rend is teremtődött. Elkísérte édesanyját egy közeli boltba, majd ott elváltak útjaik.

Este ólmos fáradtság ragadt rá, és egyik pillanatról a másikra mély álomba zuhant. Reggel munkába ment, és már nyoma sem volt az előző napi tűznek. Minden rendben volt, minden működött, pedig valami komoly elektromos tűz pusztított. Megjelent az új vezető is, kicsi és kopasz ember volt, kedvesen üdvözölt mindenkit. „Biztosan tud, ha ilyen magasra jutott” futott át agyán a gondolat, azután visszament a munkájához.

Házakat tervezett. Szerette ezt a munkát. Sok egyedi kívánság volt mostanában, és ezek néha igazi kihívást jelentettek számára. Szerette beosztani a teret, megteremteni egy otthon alapjait. Amilyen rendszerető volt a munkában, olyan zilált volt az élete. Képtelen volt hosszabb kapcsolat kialakítására. Jó volt, ha néha volt mellette valaki, de nem vágyott tartós kötöttségre. Tulajdonképpen élvezte, hogy senkihez sem kötött. Gondolt egyet, és már el is utazott. Gondolt egyet, és már ott sem volt. Nem szerette a kötöttségeket. Gyerekként sokszor nézte a szüleit, akik miatta maradtak együtt. Édesanyját nagyon szerette, de apját kevéssé ismerte. Egyszer édesapja elmesélte, hogy már mást szeret, de amíg ő a fia, addig édesanyjával marad. Mindig sietett, mindig rohant. Valószínűleg ápolta másik kapcsolatát is, aztán elvitte a szíve. Egyik pillanatról a másikra meghalt. Édesanyja is felszabadult, mióta elköltözött otthonról, többet mozog, többet utazik. Nem igazán vágyik ilyen családra. Másmilyenre se. Jó így egyedül.

Eleinte nem volt könnyű megszokni a magányt. Inkább „technikai” okai voltak ennek: sose volt otthon semmi, se élelem, se tiszta ruha, ezt mind meg kellett szervezni. Néha feljött egy-egy lány, de nem akarta, hogy maradjanak. Biztosan jó lehet, ha két ember egymásra talál, de tőle nagyon távol állt az az érzelem. Szüleit nem látta boldognak, rokonai alig voltak. Testvére sem volt, bár gyerekként szerette volna, ha van egy bátyja. De ez ugye technikailag is kivihetetlen volt.

Amikor először ment iskolába furcsa volt az a sok gyerek. Egyik-másik a barátja lett, majd megszakadtak ezek a kapcsolatok. Nem érezte rossznak magát, amiért képtelen volt mély barátság kialakítására. Jó tanuló volt, és ez elég volt.

A munkáját szerette. Szerette a részleteket, az apró finomságokat. Pontosan látta, hogy mit tervez. Szerette az egyéni kívánságokat és részleteket, színeket és formákat. Szerette a házait. Egyszer egy nagyon különleges megbízást kapott. Egy nagyon ismert épület homlokzatát kellett átalakítani. Nehéz feladat volt, mert meg kellett őrizni az eredeti jelleget, de bizonyos új dolgokat is el kellett helyezni rajta. Izgalmas és szép munka volt. Azóta nagyon komoly megbízásokat kapott. Kicsit belelát a tervező a megrendelő lelkébe is egy ilyen munka során. Minden ház egyedi, minden kérés egyéni. Érdekes és szép munka. Szerette.

Már egyetemi évei alatt is „érezte”, hogy milyen házakat szeretne majd tervezni. Akkor még teljesen új volt az elképzelése, csak magában „építgetett”, aztán egy kollegája meg is építette az ő egyik álmát. Együtt dolgozták ki a részleteket, és ma egy ilyen házban él ő is. Megint új ötletei vannak, melyekről még nem beszélt senkinek. „Forradalmi” újítások ezek, más anyagok, más technikák kellenek hozzá. Olyan épületeket is tervez most, amiben „nagycsaládok” élhetnek. Minden ház ’több funkciós’, és a házak szintjei is változtathatók. Több önálló lakrész, több közös helyiség van benne. Minden házhoz udvar és erkély is tartozik, melyeken át szintén megközelíthetők az egyes részek. Több variáció van már készen papíron és a fejében. Vannak városi, és vannak vidéki tervei, kisebb és nagyobb szabad terekkel. Nagyszülei éltek régen egy olyan házban, ahol több generáció is élt együtt. Volt a „nagyház”, és voltak lakrészek idősek számára. Ő gyakran volt vendég ezekben a kis lakrészekben, és nagyon szerette ezek hangulatát. Minden attól függ, hogy hány család él együtt. Ez az új irány egy vidéki útja során ötlött fel benne nemrég, amikor egy régi, hasonló építésű ház előtt hajtott el, mint amiben nagyszülei éltek. Az emeleti rész mindig a gyerekek birodalma, a földszinti rész pedig a szülők és közös helyiségek területe. Lent a pincében van a garázs és a tároló helyiségek. Ezek olyan helyiségek, amik akár műhellyé, akár hobby-hellyé is átalakíthatók. Kisebb-nagyobb kert minden ház része. Sőt, olyat is elképzelhetőnek tart, hogy házak egymás mellett, egy telken is lehetnek, belső összeköttetéssel. Szóval, most ilyen nagycsaládos házakon töpreng.

A formálódó

Amikor ma írok, még nem tudom, mi lesz a „vége”. Naplót írok nektek, kik majd utánam jöttök. Naplót írok életemről, és mindarról, ami velem történt. Nem gondoltam soha arra, hogy írni fogok, pláne nem könyvet. Én is, mint mindenki, írtam verseket gyerekként. Minden gyerek szereti a rímet, de nem vagyok a szavak embere. Talán ezért is szerettem a munkámat, mert agyam szüleménye mégis láthatóvá vált – papíron, és a valóságban is. Megterveztem egy házat, amit mások megépítettek. Megterveztem egy otthont, amit mások igazi otthonná tettek. Enyém volt a felelősség, hogy minden a helyén legyen, de másoké a megvalósítás, akik végül felépítették és lakták.

Szerettem a munkám. Szerettem megalkotni a formát, mely majd otthon lesz. És szerettem a munkám, mert valami otthonos és maradandó került ki a kezeim közül.

Nagy felelősség tervezni. Ismerni kell a helyet, ahol az épület, a terv megvalósul. Ismerni kell az otthon lakóit, hogy nekik is megfelelő teret nyújtson. És ismerni kell az anyagot, mely majd megadja a formát.

Én is laktam olyan házban, ahol „minden a helyén volt”. Egy ilyen ház, egy ilyen otthon él és lakható. És laktam kertben, pompában, díszben gazdag házban, mely hideg volt és élettelen. Ma egy olyan helyen élek, ahol nincsenek falak. Vagyis vannak, de egészen mások, mint amit ti annak ismertek. Ezek a falak nem kőből vannak, hanem „fényből”. Fénylő és meleg falak védik az otthont. Fénylő és meleg falak védik az otthon melegét, és a „teret”, mely már nem is létezik.

Ezen a helyen, ahol én lakom, nincsenek falak. Vannak növények, és vannak más élőlények, de egészen más ez a „Föld”, mint amin ti éltek. Itt is van Fény és Árnyék, de megférnek egymással. Itt is vannak emberek jó és rossz tulajdonságokkal, de már más „térben” létezem. Ezen a Földön, az ’új Földön’, már nem pusztít a szél, nem pusztít vihar, nincsen háború. Ezen a Földön már másként élek: alkotok és alkotok egész nap, és alkotásaim életre kelnek. Bennem teremtődik a gondolat, és a gondolat megteremti az otthont. Megváltoztatom a tervet, és a terv változása megváltoztatja formáját.

Hihetetlen lehetőségek állnak előttünk: gondolatainkkal teremtünk. Gondolatainkkal hatunk az „anyagra”, mely nem húz már le többé. Rendelkezésünkre áll, és mi szabadon alkothatunk belőle. Megtanultuk azt is, hogy alkotni nagy felelősség. Megtanultuk, hogy minden gondolatunk teremt. Megtanultuk, hogy teremtéseink oly gyorsak, hogy minden tőlünk telhető módon fékeznünk kell gondolatainkat, mert amit kigondolunk, az már meg is jelenik előttünk. Kezdetben kissé nehéz volt féken tartani mindig mozgó elménk kerekeit, és ez okozott is egy kis nehézséget. Sokan voltak, akik kivetítették félelmeiket, és ez bizony okozott nehéz pillanatokat. Meg kellett tanulnunk, hogy csak olyan gondolatokat érleljünk, aminek szívesen látjuk az eredményeit is.

Hogyan jutottunk el idáig? Bizony nem volt könnyű.

Egy szép nyári napon beborult az ég. Esett az eső, és nem akart elállni. Esett éjjel, esett nappal. Az emberek megrémültek, otthonaik víz alá kerültek, és mindenki igyekezett valami magas helyre feljutni. Mindenki hozta az értékeit, legféltettebb kincseit, de bizony minden kincs előbb-utóbb vízbe került. Mindenki igyekezett az életét menteni. Kicsik és nagyok, öregek és fiatalok mind azon igyekeztek, hogy életben maradjanak. Hatalmas hullámok mosták el az utakat, hidakat, házakat és határokat. Megszűnt a „gazdagság”, mindent elmosott a víz. Sokan áldozatul estek a víznek, majd az utána jövő szárazságnak. Én az édesanyámmal menekültem a hegyekbe. Sokáig maradtunk ott, mert a víz magas volt. Nem volt élelmünk, nem volt már ruhánk sem, csak a puszta életünk maradt. Gyakran eszembe jutott az a megmagyarázhatatlan este, amit abban a házban töltöttem. Tudtam, hogy ott megkaptam valami jelet, valami különleges erőt, ami segíteni fog abban, hogy átvészeljem ezt az időt. Esténként a mi kis csapatunk kiült a hegytetőre, és imádkoztunk. Nem aggódtunk már szeretteinkért, elfogadtuk, hogy célja és küldetése van életünknek. Egyre inkább érezhető volt valami lágy jelenlét, ami beborított minket. Nem voltunk éhesek, nem fáztunk, félelmeink lassan szertefoszlottak. Minden „természetes” volt. Én és néhány férfi jártuk az erdőt, fát és élelmet kerestünk, a gyermekek és nők együtt maradtak. A gyermekek különös nyugalommal vészelték át a telet és a következő tavaszt.

Amikor a víz apadni kezdett, mi is lentebb merészkedtünk a hegyről. Semmi nem maradt régi otthonainkból, a víz mindent elmosott. Nem találtunk edényeket, növényeket, semmit. Mivel testünk nem gyengült le az éhezéstől, ezért nem estünk kétségbe. Újabb csoportokkal találkoztunk, akik hozzánk hasonlóan vészelték át a telet. Jó volt látni más arcokat, más lényeket, akik túlélték a vihart. Mindenki „jó” állapotban volt, nem volt senki sovány vagy beteg. Tulajdonképpen hihetetlen volt, hogy túléltük a telet élelem és víz nélkül, de így volt. És nemcsak mi, hanem sokan mások. Nagyon sokan. Gyermekek és öregek, férfiak és nők együtt vészeltük át ezt a nehéz időt.

Én valamiért pontosan tudtam, hogy ez így jó, ennek így kell lennie, agyam mégis egy gyermek rácsodálkozásával nézte, hogy szinte mindenki életben maradt. Voltak, akik elmentek, akik nem akartak részt venni az új világ építésében, de az emberek többsége életben maradt. A tél és a tavasz megtisztította a Földet, megtisztította a lelkeket. „Készen álltunk az útra”. Nem tudtam pontosan, hogy mire állunk készen, de készen álltunk. Benépesült a szárazzá lett föld, és vártunk. Vártunk, és imádkoztunk. Hálát adtunk az életünkért. Hálát adtunk az élelemért, a fényért, a Nap melegéért, és a meg-megszülető életekért. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy segítsünk az időseknek és betegeknek. Elég különös betegségek jelentek meg néha, mert a betegek vagy nagyon gyorsan rendbejöttek, vagy nagyon gyorsan elmentek.

Egyszer különös dologra lettem figyelmes. Egy asszony, akit azelőtt soha nem láttam, ételt osztott a betegek között. Elmondta, hogy nem tudja pontosan hogyan került hozzá az étel, de arra kérte egy hang, hogy ossza szét a betegek között. Aztán mindennap egyre több beteg gyógyult meg, egyre több élelem jutott másoknak is. Újfajta növények jelentek meg, amik beborították a teret, újfajta élőlények jelentek meg körülöttünk. Nem emberek voltak, de ember-szerű lények. Segítettek és gyógyítottak. Arra kértek, hogy maradjunk nyugodtak, mert hamarosan jóra fordul a sorsunk. Ezek a lények fényesek voltak, és nagyon szépen beszéltek velünk. Tudták a nevünket, ismertek mindannyiónkat. Nagyon szerették a gyerekeket, és a gyerekek is őket. Bennünket is ellenőriztek, és „feltöltöttek fénnyel”. Ez többnyire nem volt látható, de jelenlétükkor mély béke és szeretet érzése járt át bennünket.

Kezdtek különféle kiscsoportok kialakulni: volt, aki a gyerekeket tanította, volt, aki élelmet gyűjtött, volt, aki beteget ápolt, és volt, aki imádkozott. Vártunk valamire, ami biztosan jön. Csak nem tudtuk mire.

Miért mondom mindezt? Mert ti, akik ma földi testben éltek, hasonló változásokon fogtok átesni. Tűz vagy vihar, árvíz vagy hullám – de mind elvesztitek majd földi javaitokat. Nem tudtok semmit átvinni oda, ahová tartotok. Csak az életetek az, amit átvihettek, minden más az enyészeté lesz – elpusztul, hogy ti élhessetek.

Nem mind éritek meg, mert aki nem akar részese lenni az útnak, az elmehet. A Föld egy más kiterjedésében él tovább, ahol hihetetlen gazdagság és szépség vár reátok. Ez a gazdagság a lélek gazdagságán alapul. Elveszítetek mindent, hogy új életet kezdjetek. A forma változhat, de aki az Új Föld, új élet mellett dönt, az a nehézségek idején sem marad egyedül. Megtapasztalja mindenki, aki az Új Földet választja, hogy nem hagyják őket magukra a segítőik, és ezt a nehéz időszakot együtt könnyen, veszteségek nélkül átvészelhetik. Bizalom kell hozzá, mélységes bizalom magatokban és a MEGTARTÓKBAN, akik már hosszú ideje készítik számotokra az átmenetet. Nem azért dolgoztak évezredeken át, hogy testetek és lelketek enyészetté váljon. Nem azért éltek ti sem emberi formában, nem azért vállaltátok fel ezt a nehéz életet ebben a nehéz időszakban, hogy elpusztuljatok. Élni születtetek, élni emberi formában, hogy bizalomban, tudásban és szeretetben megerősödve megéljétek az átmenetet. Nem azért készítettek fel segítőitek benneteket sok-sok életen át, hogy a cél előtt elbukjatok. Itt vannak veletek, mi már látjuk őket, és érezzük jelenlétük minden áldását: a tudást, a bölcsességet és a szeretetet, melyet ők közvetítenek felénk. Gyermekek vagyunk mi, az ő gyermekeik és testvéreik, akik mindig szívük közepében élünk. Mindig itt vannak és bátorítanak, ha kicsit meggyengülünk.

Átléptünk e más Földre, és ez nem volt könnyű feladat. Felkészítettek minket testben és lélekben is, mert ezt az átlépést nekünk egyedül kellett megtennünk. Elmondták, hogy a Nap majd elsötétedik, és ekkor kezdődik majd el az átmenet. Mindannyian egyenként haladunk át e sötét napokon a Fénybe, ahol családjaink majd ismét egyesülnek. Minden lélek felkészül az átmenetre, és aki hisz, tud és szeret, és képes belső középpontját megtartani, az gyorsan a Fénybe ér. Az átmenet mindenki számára egyéni lesz, mindenki maga dönti el, hogy szeretné-e új életét. Itt is voltak sokan, akik nem választották az új létet, ők maradtak. Mi pedig, akik átértünk a Fénybe, erőinket egyesítve „megszültük” az Új Földet. Hatalmas összefogás segítette e munkát. És ma itt, ezen Új Földön élünk és dolgozunk. Nem szűkölködünk, mert megtanultunk alkotni és teremteni magunkból, és a Világból.

Mint mondtam, kezdetben nem  volt könnyű az új lét. Sok olyan dolog teremtődött, mely még a régi élethez kötődött. Volt, aki pénzt és fegyvert teremtett, hogy megvédje magát, mások szórakozóhelyeket, kaszinókat hoztak létre. Ezek szép lassan elfogytak, mert az emberek belátták, hogy itt ma valami más feladat van. Itt ma olyan képességeket kaptunk, melyekkel hihetetlen szépséget vagyunk képesek teremteni a magunk és mások számára is. Én például kezdetben még a hagyományos házakat terveztem, aztán beláttam, hogy semmi szükség kertekre ott, ahol minden csupa kert, semmi szükség fűtésre ott, ahol minden fény és meleg. Olyan otthonokat kezdtem „elképzelni”, ahol kényelmes fekhelyek és más közösségi helyek vannak, ahol különféle összejöveteleket lehet tartani. A tanárok is más módon tanítanak, mint a régi iskolákban. Ők most új módszereket vezettek be, és sokkal inkább előtérbe került a tapasztalati, alkotó oktatás. Itt is vannak írók és művészek, újfajta dalok születtek, és teljesen természetes az, hogy minden lény lélekkel rendelkezik, és minden lény segíti a másikat. Itt is vannak médiumok, akik közvetítenek üzeneteket, de már egészen más a kommunikáció is. „Hírekre” gyakorlatilag nincs szükség, bármilyen információ a rendelkezésünkre áll, bármihez hozzáférhetünk. Pontosan látjuk a másik szándékait, pontosan látjuk a másik hiányait, és sokkal tisztábbá váltak az érzelmek és gondolatok.

Mindez persze nem ment egyik pillanatról a másikra. Bármennyire is készültünk az átmenetre, mégiscsak egy új, teljesen új élet várt bennünket. Segítők vártak itt, akik segítették az átmenetet, segítették hibáink kijavítását, segítették a beilleszkedést. Nem hagytak egyedül, hanem nagy örömmel üdvözöltek bennünket, és elmondták, hogy hogyan léphetünk be teljes tudatossággal e másik világba. Testünk széppé vált, valahogyan könnyebbé és áttetszővé, de megőriztük régi formánkat. Nem teljesen értettem ezt az átmenetet, de testünk anyagisága ellenére áttetszővé vált. Kötve vagyunk e formához, mely még sincs kötve a térhez. Más módon „közlekedünk”, és ha egy adott helyen vagy személlyel szeretnénk lenni, akkor ott termünk. Gondolatunk teremt, és azonnal ott termünk. Néha magányra vágyunk, egy csendes zugra, és azt is megteremtjük.

Napjaink nagy részében alkotunk és „dolgozunk”, vagyis azon törjük a fejünket, hogy mivel segíthetnénk másokat. Most még a szabályok kialakítása folyik, az együttélési és működési szabályok kidolgozása. Gyakorlatban éljük meg ötleteinket, javítgatjuk tévedéseinket. Van még munka! Alkotásaink közben tanulunk.

A sötétség 3 napja minden lelket próbára tett. Én, amikor elérkezett az idő, elköszöntem szüleimtől: édesanyámtól testben, édesapámtól lélekben. Fura módon úgy éreztem, mintha velem lett volna a nehézségek idején. Amikor elköszöntem, bíztam abban, hogy majd találkozunk „odaát”.

Egyedül maradtam egy nagy térben. Sötét volt, és nem éreztem semmit. Sötét volt, nem éreztem a testem sem. Nem tudtam, mit tegyek: menjek, vagy maradjak. Tudtam, hogy mindenkinek egyéni az útja, nincs két egyforma átmenet. Imádkoztam, és a szívemre összpontosítottam. Éreztem a szívverésem, éreztem az életem. Jelen voltam érzésemben és gondolataimban, és tudtam, hogy ez így helyes.

Édesanyám később elmesélte, hogy őt édesapa várta és segítette. Bízott a szívében, bízott a megérzéseiben, és hitte nagyon, hogy újra lát majd engem. Ebben a szeretetben úszott át ezen a sötét masszán, amiben nem tudott másra gondolni, csak hogy mennyire szeret engem.

Én is a szeretetre „gondoltam”, vagyis mélyen hittem, hogy minden így jó, ennek így kell történnie, és van, aki a gondomat viseli és vigyáz rám. Utóbb még az is az eszembe villant, hogy biztosan figyelnek és segítenek, de azért az a biztos, ha a szívemre figyelek. Az „Én” volt az egyetlen biztos pont. Az Én a Mindenségben.

Ez volt tehát az átkelés. Utóbb elmondták, hogy sokan voltak, akik félelmeik miatt nem tudtak átkelni az úton, félelmeik visszarántották őket régi valóságukba. A félelem valóban csak a bizalom-tudás-szeretet hármas egységében győzhető le, ha tudod, hogy te magad része vagy az Isteni szeretetnek, és te magad szereted ezt az Isteni részedet.

Ez az átkelés tehát ma még mind előttetek áll. Egy röpke pillanat, vagy egy hosszú út – ez tőletek függ. Ha megmaradtok középpontotokban, hisztek, tudtok és szerettek, akkor minden lehetséges. Gondolatban megteremtitek, hogy átértek, és ha biztok, ha elég erős a Bizalmatok és szeretetetek, akkor minden lehetséges.

Én ma ezt szerettem volna elmondani nektek. Én már átértem. Mind előtte álltok még e próbatételnek. Mind képesek vagytok rá! De csak egyedül! Addig segítsétek egymást!

*****

Az új forma

Néhány héttel később fontos „levelet” kaptam. Apámtól jött. Arra kért, hogy találkozzak vele. Furcsa volt a kérés, hisz már jó ideje nem élt velünk. Anyám néha látta, de más családban élt. Földi életemben elvesztettem, de itt megtaláltam. Én is hozzá tartoztam, de már nem fizikai formában.

Apám egy másik „városban” élt. Elkülönült települések léteztek, már ha lehet ilyenekről beszélni. Egyes esetekben elkülönültek, más esetekben összenőttek ezek a helyek. Kezdetben furcsa volt ez a képlékeny világ, és furcsa volt, hogy mi magunk is folyékonyak vagyunk. Fényből éltünk, bár földi dolgokkal is foglalatoskodtunk. Itt is éltek állatok és növények, de csak azért, hogy világunk szép és színes legyen. Voltak, akik ezeket a kerteket gondozták, de később ők is belátták, hogy nem kell dolgozni a régi értelemben. Minden a rendelkezésünkre áll, bármit és bárhol megtehetünk. Megtanultunk figyelni a bensőnkre és a másikra, legfőbb vágyunk lett önmagunk kiteljesítése, és a másik megsegítése. Figyeltük a képességeinket, és gyakoroltunk.

És most apám bejelentkezett. Este érkezett, és másnap már távozott. Elég különös találkozás volt. Eljött, hogy elköszönjön. Úgy érezte, hogy földi apaként nem tett meg értem mindent, és el akarta mondani, hogy mennyire szeret. Furcsa volt tőle hallani ezeket. Gyerekkoromból csak úgy emlékeztem rá, mint aki mindig rohan, és mindig elfoglalt.

Másnap elmondtam anyának a történteket. Mosolygott, és nevetve mondta, hogy őt is meglátogatta és bocsánatot kért, amiért nem volt elég jó férje és társa. Anya, amióta itt élünk, teljesen megváltozott. Azelőtt énekelt a saját gyönyörűségére, és most valami egészen különleges módon kezdett énekelni. Gyönyörű hangja volt. Teljesen más volt, mint régen – csupa derű, csupa élet.

Nem hagyott nyugodni apám látogatása. Elhatároztam, hogy újra felkeresem. Új családját ismertem, gyakran jártam náluk az első időben. Új felesége és gyermekei voltak, új életet kezdett.

Ebben az új világban az volt a legnehezebb számomra, hogy „kinyíljak”. Földi életemben az érzelmek távol álltak tőlem. Szerettem szüleimet és a munkámat, de képtelen voltam feloldódni. Társaságban inkább csendes voltam, „szemlélődő”, és kerültem a túl harsány embereket. Nem éreztem, hogy „rossz” lennék emiatt, bár éreztem, hogy van valami „hiány”. Viszonylag ritkán kerültem olyan helyzetbe vagy állapotba, amikor „boldognak” éreztem magam. Elégedett voltam, de nem boldog. Nem tudtam feloldódni a kapcsolataimban sem.

Itt más a helyzet. Itt az emberek sokkal befogadóbbak, és természetes állapot egyfajta nyitottság. Ez kezdetben nagyon furcsa volt. Voltak segítőim, akik elmondták, hogy e zárkózottságom korábbi életeim hozadéka. Szüleim azért vállalták fel a megsegítésemet, hogy megnyílhassak végre a szeretetnek. Több életem volt, amikor mélyen megaláztak és bántalmaztak, és ezek miatt bezáródott a lelkem. Meg kellett nyílnom a szeretetnek, hogy újra élővé tegyem részeim kapcsolatát.

Egy lányt kaptam segítőül, aki mélyen és őszintén szeretett. Ezt a lányt régebbről ismertem. Jártam vele régebben, és szerettem a magam módján. Nem figyeltem rá, ahogy nem figyeltem magamra sem. Könnyebb volt az életem, ha csak a felszínen éltem. Lent fájdalmak voltak, amikkel nem akartam szembenézni. Ezek a fájdalmak el is kerültek, amíg ide nem értem. És amikor ideértem, bizony felszínre jöttek. Kutyául éreztem magam napokig, sőt hetekig. Fájdalmam nem enyhült, míg végül segítséget kértem. Éreztem és tudtam, hogy oldás vár, de nem értettem, hogy miért most, miért itt, és mi dolgom vele. Segítőim elmagyarázták, hogy amin most átmegyek, az egy tisztulási, gyógyulási folyamat, mely majd véget ér, de feloldatlan fájdalmaim most oldást kérnek, mert már nem létezhetnek tovább bennem. Fájdalmas részem elkísér, míg szembe nem nézek vele. Elmondták, hogy elzárt érzelmeim érkeznek, melyek oldása párkapcsolatban végezhető el. Mivel még nem éltem párkapcsolatban, így körbenéztem, hogy ki segíthetne – egy lány, egy asszony, egy ölelő kéz. Kértem, hogy segítsenek megtalálni azt, aki átsegít e nehéz időn, és már előttem is állt, kedves volt, mint rég. Valahol mélyen ismertem őt, pedig már hosszú évek óta nem találkoztunk. Szép volt és vidám, és kérdezte, hogy miben segíthet. Elmondtam, hogy nehéz időket élek át, és kértem, hogy segítsen. Így kezdődött. És ma velem él. Megnyitotta szívem, és újra képessé váltam szeretetet érezni, „szeretetben létezni”. Nem volt könnyű. Elzártam magam sok életemben.

A könyv folytatódi a 2. részben, elérhető ITT