20200908 - Formálódó ÚJ MEGTARTÓI-GONDOSKODÁSOKRÓL (1085.r.)

 

            A SPECIÁLIS formájú Jelenlétről írtam a [1051.r.] 296. pontban írtam (elérhető ITT):

„…Részlet a [1025.r.] 285. pontból (elérhető ITT):

„[2023.03.14-15.] …Gyakori az,

hogy amikor egy [akár KISEBB]  TÉR-VÁLTOZÁS megnyilvánul,

a [részben vagy teljesen] MEGÚJULT [Közösségi vagy Személyes] TÉRBEN Jelenlévő egyedi teremtőket

az Életet-GONDOZÓNAK ’meg kell tanítania’

az Új Lehetőségek Felismerésére,

Új Tevékenységi formákra,

a Tér-Használat Megváltozott Lehetőségeire.

 

Gyakori volt eddig is az

[és valószínűleg ez így lesz ezt követően is],

hogy a MEGVÁLTOZOTT / MEGÚJULT ÉLET-TEREKBEN

az Életet-GONDOZÓ

’finomabb Anyagi-Testben Jelenlévő’ (?) egyedi teremtők segítségével ’tanítja meg’

a [részben vagy teljesen MEGÚJULT] TÉRBEN Lehetséges Tér-Használatra [Tevékenységekre] a Befogadott teremtőket.

 

            Lehetségesnek tartom, hogy ez a VILÁGBAN Megformált (?) olyan GONDOSKODÁS, amelynek az ’Alapjait’ [a Birodalma ALAP-JELLEGÉHEZ Hozzáigazítva] a YO is ’Befogadta’, és a YOSÁGON belül most a FÖLDANYA Közösségében nyilvánul meg első alkalommal ez a Közvetlen GONDOSKODÁS (?).

 

Ma már jellemzően SPECIÁLIS Gondoskodás Megnyilvánítására képes

[ritkábban nagyobb Különleges Gondoskodási Tapasztalattal rendelkező] egyedi teremtők segítségével ’tanítja meg’ a FÖLDANYA

a MEGVÁLTOZOTT ÉLET-TÉRBEN lehetséges Új Tér-Használatra a teremtőket.

 

A ’finomabb Anyagi-Testi Jelenlét’

[vagy talán pontosabb az a megnevezés, hogy  ’speciális formájú’ Jelenlét]

(1)

kapcsolódhat az Életet-GONDOZÓ KÜLÖNLEGES Befogadásában lévő teremtőkhöz

[akiknek Tapasztalata van az ilyen MEGVÁLTOZOTT TÉRBEN megnyilvánuló ’ELINDÍTÓ’ Gondoskodásokban]

[a ’fehér könyvből’ ehhez kapcsolódó részlet: (1023.r.) 284. pont – elérhető ITT],

(2)

és ma már a SPECIÁLIS élet-építést megnyitott egyedi teremtők Anyagi-Testi Jelenlétéhez is

képes lehet a FÖLDANYA a szükséges tartamban ’hozzárögzíteni’ valamilyen ’speciális-testet’.

 

            A szavaim ismét csak közelítőek. Részleges megértésem szerint 

„…a MAGOK [= SPECIÁLIS élet-építést megnyitott teremtők]

 Anyagi-Testi Jelenlétéhez

talán a Személyessé Megformált Védő-Térhez hasonlóan értelmezhető formában

’rögzíthet hozzá’

egy-egy pontosan meghatározott Gondoskodási-Helyzetben

olyan [a gondozottak által is közvetlenül ÉRZÉKELHETŐ] ’(tér-)formát’ a FÖLDANYA,

amelyben a MAG képes a  pontosan meghatározott Gondoskodását megnyilvánítani…”

 

            Ebben a korábbi írás-részben olyan ’Speciális alapú’ ÚJ GONDOSKODÁSÁT említettem a FÖLDANYÁNAK, amellyel ’Irány-mutatást’ lehet képes adni azoknak a teremtőknek, akik a belső-útjaik használatában akadályozottak (emiatt nem ismerik fel / nem értik meg az Új Lehetőségeiket, nem értik meg a FÖLDANYA közvetlen belső útmutatásait).

 

FORMÁLÓDÓ [~ a Megnyilvánulása egyes részeiben még Pontosodó] ÚJ GONDOSKODÁSA az a FÖLDANYÁNAK,

hogy  ’kiemelkedően fontos okból’

olyan [a MAGJA ÖN-Azonosságához ’hozzárendelt’ (!)] Személyes Védelmi-Teret  ’rögzíthet hozzá’ [= FORMÁLHAT MEG és ADHAT] a FÖLDANYA

egy MAGJA Anyagi-Testi Jelenlétéhez,

amely(ben) arra irányul,

hogy [a Gondoskodó MAGTÓL] ne kezdjen el „távolabb húzódni” az,

akinek akkor SZÜKSÉGE VAN (!) az Élete MEGÓVÁSÁHOZ egy közvetlen gondoskodásra.

 

A ’mögöttünk lévő napokban’

a FÖLDANYA

a MAGJAI számára

[Kipróbáló jelleggel] Megnyitotta egy ÚJ SPECIÁLIS (!) GONDOSKODÁSHOZ való hozzákapcsolódás Lehetőségét

[a Közvetlen Tapasztalatszerzés Lehetőségét egy újonnan megnyitott SPECIÁLIS Irányban]…”

 

 

            Részben ez a ’SPECIÁLIS formájú Jelenlét’ az Alapja itt a FÖLDANYA Közösségében a ’Kék-köpeny’ SPECIÁLIS GONDOSKODÁSNAK, amely arra irányul, hogy amennyiben az ÉRZÉKLÉSI útjainak EL-Változásából [vagy más Fokozott-Érzékenységéből] eredően egy teremtő „súlyos veszélyt” vagy „idegenséget” érzékel a Gondoskodó Közeledése esetén, akkor ez a sérült teremtő ne kezdje el bezárni az Elfogadását, ne kezdjen el „megformálni” valamilyen nagyobb távolság-tartást.

 

       Ilyen ’Speciális FORMÁJÚ Jelenlétről’ írtam a [1023.r.] 284. pontban is (elérhető ITT):

„…a Különleges Belső-Térben és a MAGOK Speciális Belső-Terében berögzített új belső-tér

FONTOS OKBÓL

olyan Gondoskodási-Helyzethez is utat nyithat,

amikor az Anyagi-Testben Jelenlévő teremtő ’mellett’ [’vele együtt’ (?) (egy új formában)]

KÜLÖNLEGES Birodalomból eredő, a FÖLDANYA Különleges Befogadásában Jelenlévő egyedi teremtők is résztvehetnek.

 

     Részleges megértésem szerint

ezek a Különleges Befogadásban Jelenlévő teremtők

valamilyen olyan ’finomabb-anyagi-testben’ [SPECIÁLIS FORMÁJÚ Jelenlétben] vannak jelen,

amely közvetlenül Érzékelhető azon Gondoskodási Feladatot teljesítő egyedi teremtők számára,

akikkel ’együtt’ nyilvánulnak meg a Gondoskodás során.

 

Majd a Tapasztalatok alapján érthetjük meg teljesebben

a Különleges Befogadásban Jelenlévő teremtők helyzetét.

 

        (…) Az utóbbi írás-részekben említettem [(1014.r.) 282. pont (2) – elérhető ITT], hogy az egyik legvalószínűbb lehetőség jelenleg az, hogy még itt az ÁT-VEZETÉS során a [REND-TÉTELEKHEZ Befogadott TEREKBŐL Megformált] VÉDŐ-és-VÉDETT ÉLET-TÉR-RÉSZ az ÉLET-TÉR EL-VÁLTOZOTT TÉR-RÉSZÉNEK Teljes Feltisztítását követően ’kitágul’ [kiterjed a Feltisztított TÉR-RÉSZRE].

        Eszembe jutott, hogy a ’fehér könyvben’ [amit még 2006-ban írtam, és amelyben egy ÁT-VEZETÉS lehetséges terve szerepel (elérhető ITT)] szintén szerepel az ÉLET-TÉR ’kitágulása’ a Feltisztítást követően. 

      Amikor ezt a könyvet írtam, a FÖLDANYA Közössége még a VILÁG Különleges GONDOSKODÁSÁBAN volt, ezt az ÁT-VEZETÉSI (lehetséges) Tervet a VILÁG formálta meg Együtt-az-IRGALOMMAL.

      A VILÁGI Befogadottság tartamában a YOSÁGBÓL eredő és a KÜLÖNLEGES Birodalomból eredő teremtők Középső-Teste (amely ’Teret Adott’ a VILÁG Birodalmán belüli Jelenléthez) még a Lélek volt.

       Miután mostanra a FÖLDANYA Közössége visszaigazodott a YO MEGHATÁROZÓ GONDOSKODÁSÁBA [habár a Közösségünk Közvetlen GONDOZÁSÁBAN az ÁT-VEZETÉS Teljes Tartamában az IRGALOM Közvetlen GONDOSKODÁSA is Meghatározó], ma már ’nincsen’ [Középső-Testünkként] ’Lelkünk’, a Lélek-Tapasztalataink mindannyiunkban az (Ön)Lényegi-Testben vannak Berögzítve.

         A YOSÁGBÓL eredő teremtőknek ma már nincsen Középső-Teste (mert újra az Eredő-Birodalmukban vannak Jelen), a KÜLÖNLEGES Birodalomból eredő teremtőknek pedig ma már a YO ’Adja’ a Középső-Testét (ez teszi lehetővé a Jelenlétüket a YOSÁG Birodalmának {!} ÉLET-TERÉBEN).

Nagy-TEREMTŐKRŐL / MEGTARTÓI-Teremtőkről egy rövid összefoglaló írás ELÉRHETŐ ITT.

 

               (A könyvben leírt 'tervben') hatalmas esőzések után az Anyagi-Testben élők a ’magaslatokra / a hegyekbe’ húzódtak, és egy-kettő évig ott éltek. Véleményem szerint ez a szakasz náluk a Jogos Tér-Használatba berögzítést és a belső táplálásra való átállást is magában foglalta.

         Amikor a vizek visszahúzódtak, az Anyagi-Testben élők újra birtokba vették az addig elérhetetlen [és akkorra teljesen Feltisztított] ÉLET-TÉR-RÉSZT [így a Személyes-Terük is egy kis mértékben kitágult].

            Ekkor [amikor a Feltisztított ÉLET-TÉR-RÉSZ újra elérhetővé vált a számukra] bizonyos előkészített Rendezési folyamatok nyilvánultak meg, amelyek már közvetlenül előkészítették az ÚJ ÉLET-TÉRBE való továbblépést. Ebben a szakaszban voltak többen, akik mások felé is megnyilvánulhattak a Gondoskodásukkal, és ők ekkor már képesek voltak Érzékelni azt is, hogy ’finomabb anyagi testben’ lévő segítők is vannak ebben a TÉR-RÉSZBEN.

 

        „…A tél elmúlta után apadni kezdett a víz, és mi már nem voltunk kötöttek a hegyhez. A tél végére elfogytak a fák, meleget adtak nekünk – és lent sem maradt semmi. A víz szinte mindent elvitt, alig találtunk ismerős helyeket. Nem is tudtuk pontosan, hogy hol vagyunk. Újfajta lények jelentek meg körülöttünk. Csak páran láttuk őket, a többség nem érzékelte jelenlétüket. „Odaálltak” mellénk, és gyógyítottak. Érdekes volt „látni”, ahogy betegségek elmúltak, és kezdtem megérteni a gyógyítás menetét. Már értettem, hogy miért éreztem régen falakat a fiam szíve körül – mert tényleg ott voltak, csak ezt nem „tudtam”. És láttam, ahogy elakadt energiapályák újraindultak, elzáródott részek fénnyel teltek. „Hát ez a gyógyítás” gondoltam, a kiegyensúlyozás, a fénnyé tevés.

      Néhányan, akik „láttunk”, meghívást kaptunk e gyógyításokhoz. Volt, aki „értette” őket, majd mind megértettük: segítséget várnak tőlünk. „Együtt” kerestük fel a betegeket, és rajtunk keresztül is gyógyítottak. Voltak, akik még „bezártak” voltak, és náluk kérték a mi segítségünket. Mindez persze azt is jelentette, hogy még többet láttunk. Elmondták e lények, hogy ne beszéljünk senkinek e látásról, mert ezzel megijeszthetünk másokat. Kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e valamiben, utalhatunk arra, amit érzünk, de ne beszéljünk arról, hogy „látjuk” őket. Ha kérik vagy elfogadják a segítségünket, akkor már gyógyíthatók.

      Sokan voltak, akik még tele voltak félelmekkel, vagy szeretteiket gyászolták, és nekik még sok segítség kellett. Később elkezdtek újfajta, mások számára is látható lények megjelenni, akik inkább tanítani kezdték a csoportokat. Mivel a testek kiegyensúlyozása és tisztítása befejeződött, ezért a félelmek oldása volt a fő feladat. Beszéltek arról, hogy a Föld hamarosan átalakul, és ehhez a mi segítségünk, közreműködésünk is kell. Beszéltek az átkelésről, mely mindenki előtt nyitva álló lehetőség. Átkelhetünk egy más világba, ahol majd ismét együtt lehetünk. Személyre szabott minden út, minden léleknek egyedül kell áthaladni bizonyos kapukon, és azt is elmondták, hogy erre mindenki képes, aki itt van. Nem kell, nem kötelező áthaladni e kapukon, mert aki itt akar élni, az maradhat. Aki viszont vállalja az átkelést, az tudja, hogy minden, ami akkor megjelenik körülötte, az illúzió, és ne engedje, hogy elragadják. A legjobb, a legegyszerűbb úgy az átmenet, ha a belsőnkre, szívünk szeretetére koncentrálunk, mint egyetlen létező valóságra, és hagyjuk elmenni a képeket. Minden lélek képes az átkelésre, és ők ezért jöttek közénk, hogy ezt elmondják. Minden test átesett a szükséges átalakításokon, mely ezt lehetővé teszi. Rajtuk keresztül is azt üzenték, hogy elment szeretteink már a túloldalon várnak minket. Sokaknak adtak erőt és új reményt e szavak, sokak kaptak új erőt, hogy haladjanak az úton. Én is éreztem néha elment férjem jelenlétét, aki utóbb elmesélte, hogy valóban gyakran járt nálam.

       A fiam teljesen más lett. Mélyen hitt valami láthatatlan jóban, ami őt vezeti. Nem nevezte Istennek, de valami tiszta és belső hívást követett. Gyakran néztem, ahogy segített másoknak, különösen a gyerekeket szerette. Figyelte őket, vigyázott rájuk, amíg a szüleik máshol voltak. „Nem lesz semmi baj” – mondtam, és biztos voltam ebben. Szinte…

       És amikor eljött az „este”, én mentem át elsőnek. Megöleltük egymást, és azt mondtam: „Várlak!” És ő válaszolt: „Megyek!” Nem volt elég a „szinte”, ezt tudtam. Ott voltam és hittem, nem is hittem, hanem tudtam, hogy az egyetlen létező valóság a szeretet. Szerettem és tudtam, hogy „Én Vagyok” – és megvártam a fiamat. Őszinte és mély hála, boldogság töltött el, mikor újra átöleltem.

      Hazaértünk.

      Végre Hazaértünk!

 

Ez az én mesém nektek, ébredő magyaroknak.

A mese véget ért…”

 

 

'Hol vagytok, férfiak?'

Ady Endre:

Az Értől az Oceánig

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

 

 

 

A TŰZ

 

         Megéreztem a veszedelmet. Már napokkal a szörnyű éjszaka előtt rettegésben éltem. Nem szóltam senkinek. Kinevettek volna testvéreim:

„Nézzétek csak, a kis béka megint hülyéskedik!”

 

         Állati ösztön sugallta érzésemmel magamra hagyatva, az imához menekültem. Úgy gondoltam, a Jézuska – ha szépen kérem – nem fogja megengedni, hogy bekövetkezzen az a szörnyűség. Siettem minden este elsőnek megmosakodni az egyetlen lavórban, hogy aztán pici szobánkban térdelve mondjam el az összes imát, amit nyolc éves koromig megtanítottak velem. Talán tíz imát is tudtam már ekkor, azokat mormoltam halkan, dideregve a szeptemberi hűvös estéken, és rettegtem, hogy testvéreim lelepleznek, rám nyitnak és kinevetnek szenteskedésemért, engem, akit elevenségem és csintalanságom miatt legtöbbször csak ördögfiókaként emlegettek. Miatyánk… Hiszek egy istenben… Üdvözlégy Mária… mondtam, mondtam az imákat egymás után, mert úgy éreztem, csak akkor teljesíti a Jézuska az imák végére hagyott utolsó, könyörgő mondatomat:

„Édes Jézuskám, én ezután jó leszek, csak ne engedd, hogy tűz legyen!”

 

      Imám végeztével megnyugodva, csendben bújtam a paplan alá, és jóságomnak bizonyságául a közös ágynak csak egyharmadát foglaltam el, kikerülvén a testvéremmel minden este zajló heves vitát, ami az ágy felezővonalának meghatározása körül folyt.

       A négy lány közül elsőnek ébredtem fel, és rémülettől tágra nyílt szemekkel néztem a lángoktól vörös éjszakába. Álom ez vagy valóság?!

„Anci, Kati, nézzétek! Tűz van” – tört ki belőlem a kiáltás.

 

       Testvéreim egyszerre ugrottak fel, s a lángoló álmot valósággá tette, hogy ők is érzékelik a borzalmas látványt. Pattogás, ropogás, gerendák zuhanása, disznósivítás, kutyaugatás hallatszott, de mindezt túlszárnyalta egy kétségbeesett segélykérő hang, apuka hangja:

„Emberek segítsetek! Tűz van, ég a ház! Emberek tűz van, segítseteeek!”

 

      Apuka előszobánk lépcsőjén állt, hálóingére nadrágot, lábára cipőt kapott, két karját az égnek emelve teljes erejéből kiabált. Majd elhallgatott, egy szempillantással újból felmérte a helyzetet, és berohant a szobába.

„Bözsi, elsők a gyerekek! Azonnal ki az ágyból, a kapu felé már nem lehet kimenni, a Szigetiék nádfedeles háza lángokban áll! A mi kapunk is ég! A nagyobbak másszanak ki az utcára néző ablakon, a kicsiket adogasd ki nekem, nehogy összetörjék magukat, hisz a rémülettől mozdulni is alig tudnak. Aztán a disznót hajtsd ki az ólból, s az udvar másik végén vigyázz rá! Mit eszünk a télen, ha az benn ég?”

 

       A nagyobbak kimásztak az ablakon, én Ancival és Csibivel vártam, hogy anyuka feltegyen az ablakpárkányra, s apuka – aki már az ablakon át az utcára ugrott – elvegyen és biztonságba helyezzen bennünket. De apuka most az odasereglett szomszédokkal vitatkozott. Olyan volt ez a vita, mint egy villámlás, szempillantásig tartott, de sorsdöntő volt.

„Molnár Úr, ne csak a gyerekeit mentse, hanem a bútorait is. Hagyja még a gyerekeket, legalább segítenek kiadogatni az apróbb darabokat. Nem olyan kicsik már azok. Gyorsan mindent kipakolunk, hisz a ház már úgyis oda lesz, nézze, a lángok már elérik a tető alatti gerendákat. Semmijük sem marad, se házuk, se bútoruk, az se lesz, amivel betakarózzanak. Hallgasson ránk!” – mondták a szomszédok.

Apuka hallgatott… aztán felordított:

„Nem! Elsők a gyerekek és a két öreg a szomszédból! Ti a két öreget mentsétek ki, én a gyerekeimet! Egy szaladjon a tűzoltókért, s azután közösen oltunk! Emberek, meg kell menteni a házunkat is, hol lakom tizedmagammal a télen? A bútorokhoz senki ne nyúljon, hozzatok vödröket!”

 

         A többit már csak gondolta, miközben hármónkat vitt erős karjain egy távolabbi házba. Nem is vitt, valósággal repített bennünket. Arcáról folyt a veríték, s a mondatok foszlányokban hagyták el lihegő ajkait:

„Nem bútor kell, hanem fedél! Kilenc méter széles utcában minden ház leégne, ha a bútort…, száraz az ősz, a szél is fúj… mire a tűzoltók kiérnek…? Ne féljetek, ne reszkessetek már, meglátjátok minden rendbe jön. Bízzatok bennem. Egy-két óra múlva már saját ágyatokban fogtok aludni. Láttátok, a szomszédok is mind segítettek. Na, nyugodjatok már meg!” – mondta még egyszer remegő ajkaink láttán.

 

        Bevitt és lerakott a szomszédok ágyára. A nagyobbak már éppen indulni akartak vissza a házunkba, de apuka visszaparancsolta őket:

„Itt maradtok, vigyáztok a kicsikre! Senki ki ne merjen mozdulni, megértettétek?!”

 

      Aztán indult kifelé, majd egy pillanatra visszarohant, mint aki valami fontosat elfelejtett. Csak a szája mozgásán láttuk, hogy számol. Végezetül annyit mondott:

„Nyolc, jól van, mind itt vagytok. Bízzatok bennem, nemsokára értetek jövök!”

 

      Klári, a legnagyobb, bólintott. Mi némán néztük az ajtót, mely becsukódott utána.

„Mi lesz vele, mi lesz anyukával?”- jajdult fel néhány perc múlva Anci.

 

      Kérdésére senki sem válaszolt. A szobában, kopott hálóingeinkben, dideregve bújtunk össze. Csibi – a legkisebb – hangosan zokogott, a nagyobbak vigasztalták, aztán ők is sírtak. Én némán, megmeredve ültem, mint egy eszelős. Ha szóltak hozzám, ajkaim mozogtak, de hang nem jött ki a számon. Azt hitték a be-beszaladó szomszédasszonyok is, hogy megbolondultam.

       „Hát bekövetkezett, hát bekövetkezett!” – mondogattam magamban gépiesen, miközben érzékszerveimmel környezetem minden rezzenését felfogtam. Jobban hallottam és láttam, mint bármikor életemben. Hallottam, amint az asszonyok mesélték nagyobb testvéreimnek:

„A kapu teljesen leégett, de a tető alatt már mindjárt eloltják a tüzet. Még szerencse, hogy van kút az udvarotokban. Mindenki segít az oltásban, de hogy apukátok hogy dolgozik! Mint egy megszállott, mintha nem is ember, hanem gép lenne, a legveszélyesebb helyeken mindig ő van, ő irányítja az egész munkát. Csuda egy ember! Anyukátok behajtotta a disznót az előszobába, mert az udvaron nem akart megmaradni, félt a tűztől, már egész meleg volt a teste, az ólja félig leégett. Szigeti nénit elvitték a mentők, megégett a lába.” Az utolsóként beszaladó szomszéd néni mondta: „Megérkeztek a tűzoltók!”

 

     Megérkeztek a tűzoltók, de már csak pislákoló tüzet és füstölgő romokat találtak. Apuka az otthonát védő ember fanatikus elszántságával és a szomszédok segítségével csodát művelt, tűzet és szelet győzött le azon az éjszakán.

       Hajnali három körül jött értünk. Arca kormos, inge, nadrágja rongyos és véres volt. Rongyos ingét letépte magáról, megtörölte vele arcát, mellét. Lábai remegtek, karjában rángatóztak az izmok. Odajött hozzánk, és így szólt.

„Gyertek, hazamegyünk, lefekszetek az ágyatokba, reggel iskola.”

 

     Ágyunkba vitt és azt mondta:

„Mondtam ugye, hogy bízzatok bennem.”

 

       Mindnyájan hálásan csókoltuk meg nedves homlokát, majd csendesen feküdtünk a füstszagú szobában. Én kicsire zsugorodtam és a falhoz simultam. A fal még forró volt. Rémülten húzódtam hátrább. Ancit majd lelöktem az ágyról.

„Mi bajod, még ilyenkor is van kedved hülyéskedni? Örülj, hogy élsz!” – mondta Anci idegesen.

 

        Én pedig csak arra gondoltam: csoda, csoda történt! A lángokból közeledett felém apuka magas alakja, a testem körül éreztem erős karjának szorítását.”

 

Az írás folytatódik az 1086. részben, elérhető ITT